Mészáros Dorka első regénye, az Én vagy senki 2016-ban jelent meg, azóta pedig további három ifjúsági, valamint kettő, felnőtteknek szóló könyvvel gazdagadott a fiatal szerző eddig életműve. A kriminológus végzettségű írónővel a bűnügyi regényei kapcsán ültünk le beszélgetni, de emellett természetesen szóba került a Filter nélkül, ennek kapcsán a fiatalok megszólítása is, valamint hogy hogyan látja a magyar krimi helyzetét. 

Végzettségedet tekintve kriminológus vagy. Mi izgatott ebben a szakmában?

Leginkább az, hogy a kriminológia az emberi viselkedéssel foglalkozik. Már gyerekkorom óta érdekelt, hogy miért követ el valaki bűncselekményt, hogy lesz valakiből bűnöző, milyen minták vannak, hogyan lehet felrajzolni egy elkövetői profilt, stb. Az NCIS-en nőttem fel, illetve akkor jött be Magyarországra a Gyilkos elmék sorozat, ami természetesen azonnal felcsigázta az érdeklődésemet, de egy darabig nem nézhettem, mert túl későn adták. Szóval, mindig is kíváncsi voltam a bűnelkövetők, deviánsok elméjére, működésére, rengeteget olvastam és olvasok is a témában. Viszont nem tudtam, hogy Magyarországon létezik ilyen képzés, teljesen véletlenül találtam rá, amikor a mesterszakos felvételire készültem.

Az nem meglepő, ha egy kriminológus végül ír egy krimit, viszont az írói pályafutásod ifjúsági regényekkel kezdődtek.

Amikor egymásra találtunk az első kiadómmal, a Tilos az Á-val, még egyetemista voltam. Nem éreztem teljesen felnőttnek magam, sokkal közelebb állt hozzám a fiatal korosztály, így nem volt nehéz „visszahelyezkedni” a gimnazista korba, ráadásul szeretek is róluk írni. Már a kriminológiai tanulmányaim idején elindultam a serdülők irányába – ez a tudományág azzal is foglalkozik, hogy miért éppen ebben az életszakaszban válik valaki deviánssá. A kedvenc mondatom, hogy kamaszkorban nem normálisnak lenni normális – ezt próbálom meg a regényeimben is visszaadni.

Én magam például már nem is tudom, melyik generáció hol tart éppen, ráadásul amikor olvastam a Filter nélkült, az volt az első gondolatom, hogy a kamaszok nem ilyenek, nem így beszélnek, cselekednek, aztán eszembe jutott a tágabb családunk jóval fiatalabb tagja és az ő baráti társasága, és rá kellett jönnöm, hogy de, valóban akadnak köztük ilyenek. Hogyan tudsz lépést tartani velük, hogy hitelesen tudd ne csak ábrázolni, hanem megszólítani is őket?

Az íróműhelyekbe, amiket tartok, rengeteg fiatal jár, próbálok rájuk nagyon figyelni, és van, hogy ha a tömegközlekedésen is odakeverednek mellém, kikapcsolom a zenét a fülesben, mert kíváncsi vagyok, miről beszélgetnek egymással. Persze, néha én is fogom a fejem azoktól, amiket hallok, annyira távol állnak tőlem is, hogy nem tudom a regényeimbe beépíteni, de szerencsére van egy előolvasó csapatom, akik remek visszajelzéseket adnak. A férjemtől a most készülő regény kapcsán például megkaptam, hogy sokszor nagyon pasisan írok. (nevet)

 Célként viszont mindig ott lebegett a szemed előtt, hogy végül felnőtteknek is írj krimit?

Nem gondolom, hogy lenne célközönségem, nem is szeretem bekategorizálni a regényeket. Persze, egy gyerekkönyv kivétel, de egy bizonyos kor után (mondjuk 14 év) az ember már bármit olvashat, inkább az a ritkább, ha felnőttként ifjúságit veszünk kézbe. A Nem biztos, hogy visszajövök címűt például a Menő Könyveknek adtam le, ők küldték tovább a testvérkiadónak, a General Pressnek – bár itt már én is éreztem, hogy rezeg a léc a korosztályt illetően. Lényeg a lényeg, hogy sztorikat írok, és remélem, hogy megtalálják a célközönségüket.

Mennyire értesz azzal egyet, ha azt mondom, hogy a Nem biztos… véleményem szerint nem krimi, hanem inkább thriller?

Ahogyan a korosztályi besorolásokat, úgy a műfaji meghatározásokat sem szeretem, amikor ennyire élesen különbséget teszünk könyvek, főleg a krimi és a thriller között. Hány olyan regény van, ami krimi, de mégis köszönőviszonyban sincs az Agatha Christie-féle klasszikus krimikkel? Vagy ott van A sátán kutyája: van benne nyomozás, ugyanakkor tökre ijesztő – akkor az most thriller vagy krimi?

A munkád mellett mennyi időt tudsz fordítani az írásra? Leülsz, és gépelsz egész nap vagy inkább szakaszokban történik ez a folyamat?

Attól függ, hogy mennyire kap el a sztori. Ha megvan a hangulat, akkor képes vagyok napokat tölteni az írással, ha döcögősebben indul, én is nehezebben veszem rá magam a folytatásra.

Mennyire értesz egyet azzal, hogy a történet írja saját magát? Azt gondolnám, hogy egy krimit csak nagyon alapos tervezés után lehet elkezdeni írni.

Lehet, de én pont abba a típusba tartozom, aki direkt nem tervezi meg túlságosan előre a könyveket. Azt szoktam leszögezni, hogy honnan hová akarok eljutni, a karaktereket milyen jellemfejlődésen vagy éppen visszafejlődésen szeretném keresztül vinni. De az, hogy végül mi kerekedik ki ebből, számomra is írás közben derül ki, ilyenformában valóban a könyv írja saját magát. Az igazi flow-élmény, amikor ülsz, és olyat írsz, amire te magad sem gondoltál.

 Ez a Filter nélkülnél talán nem meglepő, hiszen a regény olyan, mintha egy sorozatot néznénk. Kisebb etapokból áll, amelyek bár logikusan következnek egymásból, de mégis van egyfajta epizodikusság.

Annál a regénynél azt tudtam, hogy mik azok a problémák, amelyekre mindenképpen reflektálni akarok. Például Írisz és Győző szerelme eredetileg a történet végén teljesedett volna ki, azonban menetközben annyira közel kerültek egymáshoz, hogy előrébb kellett hozni, hogy összejönnek. Viszont ez a szál sem maradhatott folytatás nélkül, ezért felhívtam Edinát (Kertész Edina, a Menő Könyvek felelős szerkesztője – A szerk.), hogy lehet-e a történetben szex. Azt válaszolta, hogy ha beleillik, és szépen van megírva, akkor lehet.

Mind az ifjúsági, mind a krimi könyveket még mostanában is könnyebb eladni jól hangzó, külföldi álnéven. Te sosem gondolkodtál ebben?

Az első regényem előtt vetődött fel csak a kérdés, az akkori szerkesztőm javasolta a Mészáros Dorka nevet – a keresztnevem eredetileg Dorottya. Nekem azt kellett eldönteni, hogy ezt hetvenéves koromban is el tudom-e képzelni a borítón. (nevet) Viszont való igaz, hogy a legtöbben külföldi nevekkel dolgoznak, nemcsak írói álnév, hanem a karakterek tekintetében is. Három íróműhelyt is tartok, az ottani tiniknél is látom, hogy előszeretettel használnak főleg angolszász neveket, miközben ezt a döntést semmi nem indokolja, hiszen az általuk írt történet játszódhatna Magyarországon is. Én magam is éppen ezért írok saját néven, hazai közegben.

Ha már szereplők: ezen a téren szinte mindig meg tudod lepni az olvasókat. A Filter nélkülben például Írisz Karmit és Cintit tekinti a legjobb barátainak, kívülállóként viszont felmerülhet a kérdés, hogy valóban ilyen a legjobb barátság?

Valóban, kívülállóként nézve nem az, ezzel teljesen egyet is tudok érteni, viszont nem feltétlenül mindig olyan a legjobb barátság, amiről sokan gondolják, hogy kellene lennie. Abban a közegben Írisz nem is tudott máshoz kötődni, ráadásul Karmit óvódás kora óta ismeri, együtt nőttek fel. Viszont az is igaz, hogy Karmi végtelenül egoista és önző, és bár igyekszik ez ellen tenni, sokkal jobban élvezi azt, hogy kiélheti magát az Instagramon, mint hogy figyelembe vegye Írisz érzéseit. Én nem szeretek sem olvasni, sem írni olyan kapcsolatokról, amik tökéletesek, mert azok nem valóságosak. Nem az a minta, amit a netflixes sorozatokban látunk, attól jóval színesebb egy ember személyisége, egyénisége.

Az erősen érződik is a regényeiden, hogy nem törekedsz arra, hogy az olvasók megkedveljék a szereplőidet. Különösen igaz ez a Nem biztos, hogy visszajövökre, ahol tényleg nagyítóval kell keresni a szimpatikus karaktereket.

Ez így van! (nevet) Azt a regényt akkor írtam, amikor kitört a covid, és úgy éreztem, hogy meg szeretném mutatni a kis magyar valóságot, hogy milyen is egy kis közösség. Úgy gondolom, ilyen emberek élnek, mozognak egymás mellett: mindenkinek van kattanása, mindenkit a saját érdeke vezérel. Persze, bízom benne, hogy ha kiválasztunk tíz embert, kettő kivétel lenne, de erre sincsen garancia. Ráadásul van az a kriminológia tétel is, hogy van, amikor magának a helynek van egy bűnözési mintázata. Ha egy zárt közegbe bekerül egy deviáns személy, akkor az elkezdi vonzani az összes többi deviánst. Ezért is játszódik a cselekmény végig egyetlen helyszínen, zárt keretek között, ebben a történetben maga az intézmény az, amivel problémák vannak.

A Mimézisben viszont a cselekményt kiterjesztetted az ország teljes területére, ráadásul ez a regény rengeteg kutatómunkát igényelhetett.

Időben igen, ugyanakkor azt is hozzá kell tennem, hogy a régi bűncselekményeket nagyon könnyű megtalálni. Ez célom is volt, hogy csak olyan esetekre hivatkozzak, amit bármelyik szereplőm két kattintással el tud érni az interneten, hiszen nekik is csak annyi állt a rendelkezésükre, mint nekem.

A Mimézis abból a szempontból is érdekes, hogy az egyik fő karakter, Varga Gergő az első regényedben is szerepelt. A leendő olvasók megnyugtatására tegyük hozzá, hogy ugyanakkor mégsem folytatásról van szó, az előzmény nélkül is érhető a történet. De felmerül a kérdés: miért tértél vissza hozzá?

Igen, direkt úgy írtam meg, hogy aki nem olvasta az Én vagy senkit, annak se legyen hiányérzete. Egész egyszerűen annyi történt, hogy behoztam egy olyan karaktert, akit korábban már megalkottam. Már amikor az első regényt írtam, éreztem, hogy benne megvan a potenciál a folytatásra. A többiek személyes problémái sokkal nagyobbak voltak (persze, Gergő történtét ismerve ez nézőpont kérdése), ők sokkal nehezebben tudtak volna úgy talpra állni, hogy felnőttként is bűnelkövetőkkel foglalkozzanak. Gergőből viszont rengeteg mindent ki lehet még hozni.

Ezek szerint érkezik majd a folytatás?

Igen, Gergő, Réka és Toni fognak még együtt nyomozni, de előtte még egy újabb ifjúsági regényt írok.

Mit lehet tudni a jövőbeni tervekről?

Továbbra is szeretnék beletenyerelni társadalmilag érzékeny témákba. A Mimézisben is megfigyelhető ez, igaz, nem a gyilkosságokban, hanem a főhősök személyes történetében. Ugyanakkor számomra fontos, hogy önazonos maradjak, így nem zavar, ha valakinek túl sok az, amit a könyveimben olvas, vagy nem tud azonosulni az abban leírtakkal. Rengeteg könyv van a világon, mindenki meg fogja találni a neki tetszőt. A Nem biztos, hogy visszajövökben is az volt a célom, hogy megmutassam, a polgári foglalkozású emberek (a regényben a pedagógusok) is csinálnak borzalmas dolgokat. Nem szeretek szép dolgokról írni, távol áll tőlem. Ehelyett mindig a valóságból merítek, sőt: minden, amit leírok vagy velem, vagy a környezetemben megtörtént, vagy az ismerőseimtől, barátaimtól hallottam róluk. Egyiket sem én találtam ki, csak összesűrítem ezeket.

A barátaid, családtagjaid hogyan állnak ahhoz, hogy itt van egy szép, fiatal nő, aki borzalmasabbnál borzalmasabb emberekről ír?

Anyukám szokta mondani – főleg a krimik elolvasása után –, hogy „de hát én nem így neveltelek”. De igazából ő adta a kezembe Agatha Christie-t, szóval félig-meddig mégis! (nevet) De viccet félretérve, tényleg mindig a valóságból merítek, a Mimézis például ebből a szempontból könnyített terep volt. Amikor az Országos Bírósági Hivatalban dolgoztam, napi tíz-tizenkét olyan ügyet töltöttem fel, amelyben emberek brutális dolgokat műveltek egymással. Sajnos hajlamosak vagyunk ezeket a borzalmakat eltávolítani magunktól, nagyon kényelmes a kanapén ülve azt gondolni, hogy ilyenek csak Amerikában történnek, holott nem. Nálunk is, csak más a merítés.

Ha már nálunk is van: hogyan látod a magyar krimi helyzetét?

Általánosságban elmondható, hogy a magyar szerzők helyzete nehéz: iszonyatosan kicsi a piac és rengeteg a könyv. Az olvasók elsősorban nem a magyarokat fogják levenni a polcról, hanem a külföldieket. Még mindig bennünk van az a rossz beidegződés, hogy ami magyar, az biztosan nem jó. Nem tudom, ez át tud-e fordulni valaha. Az sem segít a helyzeten, hogy az amerikai sorozatokból is kapjuk a dömpinget, ezek nagy része is angolszász regényekből készül. De én ezen a téren is bizakodó vagyok. 

https://deszkavizio.hu/nem-szeretek-szep-dolgokrol-irni-interju-meszaros-dorkaval/