A kötet szerzője a fogorvos Kasivai Hiszasi, aki igazi lokálpatrióta, gyakran ír városáról, Kiotóról, magyar fordításban ez az első könyve. A címet fürkészve, ha valaki éppen nem japánmániás, akkor a számára ismeretlen szó (Kamogava) mellett a kifőzdét látva kaphat kedvet, hiszen az ételek mindenkit érdekelnek, és mivel a japán ételek divatosak, a könyv számíthat a kíváncsi olvasókra, aki aztán körítésként a japán kultúra számos elemével is megismerkedhet.

A magam részéről azonban éppen a Kamogava szó ragadott meg, mivel volt szerencsém néhány hónapot tölteni Japán talán legszebb városában, ahol a Kamogava nevű folyó sokban hozzájárul a város arculatához. Sekély vízével szelíden szeli át a várost, jórészt elkerülve a modernebb negyedet, sétálók, kocogók, hangszereken tanulók, pétanque-ozó nyugdíasok, tavasszal az idős cseresznyefák hosszú sorában gyönyörködők, hagyományos éttermek, teázók helye.

Kiotó kapcsán lehet beszélni egyebek mellett a cseresznyevirágzásról, az egykori főváros történelméről, a gésákról. A szentélyekről, melyek közül az Aranytemplomot Misima Jukio tette halhatatlanná, a tökéletes kőkertjéről híres Rjóandzsi megjelenik a Tokiói tortúra című filmben, és többet megörökített a festő Kavasze Haszui. Ki ne ismerné az Egy gésa emlékiratait, itt született a nálunk is igen közkedvelt japán kortárs író, Murakami Haruki, illetve gondolhatunk a Nobel-díjas Kavabata Jaszunari Kiotói szerelmesek című könyvére is. Vagy ide köthetjük a kabuki színház megszületését is. Gasztronómiája is sajátos, jelen könyv leginkább erről az oldaláról mutatja be a helyet, de egyáltalán nem öncélúan.

Az étel afféle médium itt múlt és jövő felé, melyet gyerekkori vagy későbbi kitüntetett életeseményekhez, számunkra fontos emberekhez kötünk, akikkel talán már nem találkozhatunk többet. Mennyire eleveníthet fel egy íz, illat és látvány együttese egy időszakot, helyzetet, érzést, amely meghatározó volt számunkra? A Kamogava Kifőzde ételdetektív szakácsa mindenesetre mindent megtesz ennek érdekében. A nyugdíjazott rendőrnyomozó Sherlock Holmes-hoz méltó ügyességgel, éleslátással, körültekintéssel végzi munkáját.

A kifőzde hátsó szobájában kap helyet a nyomozóiroda, ahol a séf Nagare lánya, Koisi veszi fel az adatokat, és kérdezi ki a vendéget a legapróbb részletekről. A jegyzetekből aztán előadja apjának a tudnivalókat. Két hetet kérnek, hogy végül felszolgálhassák a kívánt ételt a megrendelőnek. Nagare mindehhez gyakran utazik is, az információk mellett a hozzávalók beszerzése végett.

A Kamogava Kifőzde hat története hasonló felépítésű. A kerettörténetekben térképen is jól látható útvonalon követhetjük nyomon a bizonytalanul keresgélő vendéget, akinek nem sok fogodzója van. Mindössze egy egysoros újsághirdetés kelti fel figyelmüket, de támpontokkal nem szolgál. Megérkezve se tábla, se cégér, alig utal valami arra, hogy az egyszerű épületben mi is működik. Nagare szerint mindez azért van, hogy csak az találja meg őket, aki igazán akarja, a jósors segédletével.

De miért is teszik mindezt, miért akarják még egyszer, újra megkóstolni azt a bizonyos ételt, mi a céljuk vele? Érettebben, utólag már jobban megérthetünk egy régi szituációt, nagyobb rálátásunk van rá, és ha az étel hozzásegít ahhoz, hogy egészen közel kerüljünk mentálisan ahhoz a ponthoz az életünkben, akkor abban reménykedhetünk, hogy válaszokat kapunk az addig megválaszolatlan kérdéseinkre, megértsük saját magunkat és azt a másik embert, helyzetet, és mindennek köszönhetően belül rendezettebben tudunk továbblépni az életünkben.

Kiotó akár a templomok városának is nevezhető, az egyik legfontosabb az impozáns buddhista Higasi Hongandzsi, amely a történetek indításánál mindannyiszor helyet kap, többnyire kiindulópontul, akkor is elmegy mellette a főszereplő, ha a közeli vasútállomásra érkezve vág neki a városnak. Néhány más templom, üzlet, bevásárlóutca említése teszi főleg a helyi olvasók számára valószerűvé, elhelyezhetővé az eseményeket.

Az író Kasivai Hiszasi vélhetően hasonlóan nagy barátja a gasztronómiának, mint Krúdy. A sorjázó ételek és hozzávalóik nevei, valamint az ezekhez többé-kevésbé kapcsolódó kultúraspecifikus szavakkal, reáliákkal terhelt szöveg láttán nem biztos, hogy irigyelhetjük a kötet fordítóját, hiszen a nem eléggé avatott olvasó számos példára bukkan ezekből a szövegben. „Jó étvágyat”, mondja egyszer egy szereplő az étkezése előtt, míg egy másik történetben „Itadakimaszu!”-t olvashatunk, így lefordítatlanul. Utóbbiról annyit érdemes tudni, hogy gesztusszinten valamelyest a nálunk is, főleg régebben szokásos étkezés előtti asztali áldás, köszönet röpke megfelelője lehet. Az ezt kísérő mozdulat minden történetben szerepel: „érintette össze a tenyerét”.

Amellett, hogy a megrendelők megállapítják, finom az étel, messze nem ennyiről van szó, ugyanakkor a Proust madeleine-jéhez hasonló emlékfelidéző funkció mellett az is lényeges, hogy a vendég jó ízűnek találja, jegyzi meg a séf. Gasztronómiai szempontból is megragadó olvasmány, ha az ételek között ugyan szerepel is a szusi egy fajtája, megmutatja, hogy Japánban nem csak szusit esznek, ahogy nálunk sem csak gulyást. Megkapó a japán precizitás, a részletekre való odafigyelés, a hozzávalók minőségének kiemelése, az elkészítési eljárások gondossága, amit a menü elfogyasztását követően a vendéggel együtt velünk is megoszt a szakács, illetve az író.

A vendégek különböző életkorúak, neműek, társadalmi státuszúak, hétköznapiak, ám ez csak a külső világa, amikor a társadalom tagjaiként mutatkoznak meg, de ettől a japánok élesen megkülönböztetik a belsőt, ez tárul fel az ételek emlékfelidéző hatására, meglepően mély érzelmekbe pillanthatunk bele, sorsokat, karaktereket ismerünk meg.

Valójában egyszerű ételekről van szó, spagetti, rántott hús, nem a Michelin-csillag fénye ragyogja be az élményt, hanem ahogy a gasztropszichológia is állítja, számos összetevője lehet annak, hogy miért szeretünk egy ételt, és ezek között e kötetben általában egy, a megrendelő számára fontos emberhez köthető élethelyzetet elevenítenek meg a fogások. Hiszen az agykutatók szerint is, az ugyanolyan étel, amilyet akkor fogyasztottunk, évekkel később is intenzíven felidézheti az emlékünket. Ízemléktörténete talán mindenkinek van, ezért sem csoda, ha a szerző nem állt meg ennél a kötetnél, hanem egy egész sorozatot írt belőle, melynek második része hamarosan nálunk is kapható lesz. A Japánban közkedvelt történetekből filmsorozat is készült. A Kamogava Kifőzde kötetzáró története talán a legerősebb, ez is hozzájárulhat ahhoz, hogy várjuk a folytatást.

https://tiszatajonline.hu/irodalom/a-japan-izterapia-konyve/