A Lányom ajánlója az Olvasóterem oldalán
(kiadvány: Lányom)

Olvasóként tanulságos rácsodálkozni arra a töméntelen „kis bajra”, amik felett a regény hősei nap mint nap szemet hunynak, átsiklanak, melyeket elhalasztanak.

Olvasóként tanulságos rácsodálkozni arra a töméntelen „kis bajra”, amik felett a regény hősei nap mint nap szemet hunynak, átsíklanak, melyeket elhalasztanak.

Megszállott olvasóként és anyaként egyaránt döbbenetes élmény volt Jane Shemilt regényét olvasni. Mintha valami görbe tükröt tartana a szemünk elé egy olyan világról, amit a lányok számára a rajzfilmek, az anyák számára a sorozatok és hollywoodi sztorik tüntetnek fel ideálisként.

Jenny és Ted mindketten orvosok, és mindketten elkövetik azt a hibát, amit az emberek olyan gyakran: belekövülnek az elképzeléseikbe, és azt hiszik, amit elterveztek, az alanyi jogon jár nekik. Annyira hisznek ebben, hogy elmulasztják leellenőrizni is. A családi életük és a munkájuk is egy automata sínre beállított díszmenetnek tűnik, de hogy mi van a mélyben, az csak akkor derül ki, amikor életük más emberek sorsát keresztezi: páciensek, hozzátartozók, ismerősök és első sorban a gyerekeik szenvednek a nem túl szimpatikus házaspár döntései, szokásai nyomán.

Értsünk egyet: egyetlen regényhősnek sem kötelező szimpatikusnak lenni, az olvasónak nem muszáj azonosulni vele. Esetünkben a szereplők azt hiszem leginkább olyan… valóságosak. Intelligens emberek, akik hisznek az emberi döntések szabadságában, akik olvasnak, fejlődnek, akik „elvek” alapján élik az életüket, akikkel nemcsak történik az élet, hanem ők maguk alakítják sorsukat. Talán éppen erre kellene egyszer már felfigyelni, ezt kellene tudatosítani: hogy ez csapda, ez ama jószándékkal kikövezett út, ami a pokolba vezet.

A házaspárnak három gyermeke van, mindhárman sikeresek, okosak, szépek, népszerűek, akár a filmekben, és akár az életben is nemegyszer. Ha egyikük, a tizenöt éves Naomi el nem tűnne, talán észre sem vennék, hogy ők már régen nem működnek családként. A szülőkben megmaradt a kedves kép a könnyen kezelhető, aranyos kisgyerekekről – akik viszont azóta felnőttek, és mivel a „nevelési elvek” meglehetősen szabadelvűek a családban, nem sok kapaszkodót találnak a mindennapi életben. Hogy ki mikor jön haza, mikor mit csinál, hová és kivel megy, mit gondol, és főként mit érez, arról senkinek nincs fogalma. És nem is nagyon bolygatják a dolgot, amíg baj nincs. A valóságot behelyettesítik a látszattal, nemcsak a szomszédok és egyéb távolabbi kapcsolatok számára, hanem önmaguk vonatkozásában is.

A végül összeomló, hazug világgal természetszerűen helyezkedik szembe egy másik, kevéssé vonzó, sokak által lenézett, de szeretetteljesebb, támogatóbb, odafigyelőbb világ. A vándorcigány család például gyakorlatilag a kórházba költözik, míg egyik családtagjuk kénytelen ott lábadozni.

De persze a két világ nem átjárható: ez a fajta szeretetvilág nem elérhető a felső tízezer szeretetéhes gyermekei számára. És akkor persze keresnek olyasmit, amit elérhetnek. Találnak is; pénzen megvehető műboldogságot, ugyanolyan látszatvilágot, mint a szüleiké, csak éppen ne ugyanazt, mert annak mérgező és felszínes voltát már túlságosan jól ismerik… Drogot, szexet, bármit, amibe ideig-óráig kapaszkodni lehet.

Talán úgy tűnhet mindezek után, hogy ez a pár, különösen pedig az anya, Jenny, nem szeretik a gyermekeiket. De ez nem igaz. Csak a szeretet mélyebb jelentése tűnt el: a mindennapos odafigyelés, a „veled vagyok” gondolata, amit olyan könnyedén lehet a szabadság, a bizalom ábrándjával behelyettesíteni. Hogy szeretik a gyermekeiket, mi sem bizonyítja jobban, mint hogy bármire képesek, mihelyt baj van. Jenny másfél éven át keresi eltűnt lányát, és rögtön segítségére siet drogos fiának. A gond csak az, hogy a „baj” csak akkor mutatkozik meg, amikor már visszafordíthatatlan. Olvasóként roppant tanulságos rácsodálkozni arra a töméntelen „kis bajra”, amik felett hőseink nap mint nap szemet hunynak, átsíklanak, amiket elhalasztanak vagy rálegyintenek – és elképedve döbbenni rá, hogy akár mi magunk is lehetnénk a helyükben. Csak nehogy!

Különösen tetszett a regény vége, amibe a szerző nem mindennapi csavart épít be. A poént lelőni természetesen nem akarom, így aztán mindenkinek magának kell utána járnia, vajon megtalálta-e Jenny a lányát? Ha igen, sikerült-e jó irányba megváltoztatni életüket? És ha nem, vajon mi történt a faleveleket gyűjtő, iskolai színdarabban szereplő gyereklánnyal?

Forrás: http://olvasoterem.com/blog/2015/11/18/jane-shemilt-lanyom/

 

 

2015-11-18 13:51:34
Fordította: Tolvaj Zoltán
,,Madridban nemigen ölik egymást az emberek" - Susanát mégis holtan találják. A lányt az esküvője előtt kínozták meg brutálisan, ugyanolyan módszerrel, ahogy a húgát is meggyilkolták hét...
Fordította: Frei-Kovács Judit
Felkeltette a kíváncsiságomat, sőt mi több, megdöbbentett, amikor megtaláltam Damian Baxter levelét a számlák, a köszönőlevelek és a jótékonysági felkérések özönében, amely minden...
Fordította: Szigeti Judit
Egy szerelemmel és veszteséggel teli élet földrészeken és óceánokon átívelő története. A hét nővér-sorozat felejthetelen, befejező kötete.
Fordította: Pejkov Boján
Van, hogy nem rajtunk múlik, merre visz az élet... Miután Beverly hatéves kisfiával, Tommie-val együtt elmenekült bántalmazó férje elől, megpróbál új életet kezdeni egy eldugott kisvárosban....
Könyvportál Líra könyv Kiskereskedelem Nagykereskedelem Kiadók Kapcsolat Oldaltérkép ADATKEZELÉSI TÁJÉKOZTATÓ