Engem ez a könyv most nagyon telibe talált. Lehet, hogy azért is éreztem ennyire magaménak, mert saját korosztályombeli nők a főszereplők, akik átéltek már  sok mindent, túl vannak már első szerelmen, sőt már a másodikon is, de még lehet, hogy elmúlt házasságot is hagytak a hátuk mögött. Esetleg felnőtt gyermekük (lányuk) is van, vagy éppen gyermektelenek, nem érzik jól magukat a munkahelyükön, vagy nem nagyon tudnak továbblépni az életükben, vagy társtalannak, magányosnak érzik magukat. 

Rólunk szól ez a könyv, akik nem vagyunk már húszévesek, esetleg már harmincak sem, nemcsak belekóstoltunk az életbe, hanem már éltük is azt, és teljesen át tudjuk érezni a történetben szereplő nők helyzetét, problémáikat, kétségeiket, vívódásaikat és az érzést, hogy most már kezdeni kellene tényleg valamit magunkkal. A fiatalabbak számára egy tükör lehet a jövőbe, vagy esetleg egy figyelmeztetés, hogy a lehetséges jó dolgokon ne gondolkozzanak sokat, az idő pedig olyan hatalmas kincs, amit száz százalékosan ki kell használni.

A könyv főszereplője Cecilia, aki motivációs szónokként dolgozik, de barátnője halála után nem nagyon találja helyét, keresi az életét boldoggá tevő dolgokat, amikor levelet kap fiatalkori szerelmétől. 

Miután eladja a házát, lakótársként csatlakozik három másik nőhöz, egy szép, kertes házba költözik hozzájuk. Nagyon jó kis csapatot alkotnak ők így négyen, Cecilia hamar beilleszkedik a csapatba, szinte irigyeltem őket a kialakult barátságukért. Ahogy szorosabb lesz a barátság, megtudhatjuk milyen gondolatok foglalkoztatják őket, a múltban elkövetett hibák is felszínre kerülnek, és felmerül a kérdés, hogy a múlt rossz döntéseit lehet-e korrigálni a jelenben, van-e értelme visszatérni életünk régi eseményeihez és esetleg szerelmeihez. Eredetileg csak Cecilia készült utazgatásra, de a három barátnő is csatlakozik hozzá, és összetartva, barátságban, egymást támogatva, felszabadultan utazgatnak, mernek nők és önmagunk lenni és megküzdenek a múlt szellemeivel. 

Cecilia idősotthonban lakó édesanyja, egy  nagyon kedves, mókásan viselkedő idős hölgy is felbukkan a történetben, mintegy tetteivel igazolva azt, hogy bármilyen korban érdemes a boldogságot keresni és elfogadni.

Michael, a Hospice-házban életétől búcsúzó fiatalember példája pedig arra világíthat rá, hogy semmi sem biztos az életben, a boldogságot addig kell megragadni, amíg lehet. 

Ami még tetszett, hogy Cecilia és barátnői a 60-as években, Woodstock idején voltak fiatalok, így pár életképet is kaptam a hippikorszakból, az akkori fiatalok szabadságából, életérzéséből.

Keserédes és szelíd, ezek a szavak jutnak eszembe, ha ezt a könyvet két szóval kellene jellemeznem. Nem hivalkodó, nem harsány, nem sok, nem nélkülözi a humort sem, nem a dolgok mélyére világít alaposan, hanem csak körbeburkol, mint valami, meleg, kedves szőttes takaró. Engem felmelegített, elgondolkodtatott és jó érzésekkel töltött el.