Olykor szeretek a komfortzónámon kívülre kalandozni, ebbe a kategóriába tartozik a történelmi romantikus műfaj is. Ritkán csábulok el irányukba, de akkor mindig rájövök, mennyire élvezem őket, és mennyire szívesen olvasnék belőlük többet.
A Viperára egyébként a General Press romantikus könyvklubjának egyik tavalyi eseményén figyeltem fel, amikor is az elsők között láthattuk a kiadó könyveinek új külsejét. De nem pusztán a mesés borító babonázott meg, hanem a rövid könyv- és sorozatismertető is. Akkor döntöttem el, hogy itt az ideje egy újabb próbának.
Nem mondom, hogy nem féltem, hisz a történelmi romantikusok esetében bennem van a félsz, hogy inkább erotikus, mintsem romantikus irányba mennek el, elnyomva a tényleges történetet. Ám A Viperánál szerencsére nem ez történt, nem fulladtam tömény erotikába, noha kezdetben azért egy kicsit rám ijesztett az írónő - de erről majd később.

A történet egy roppant hatásos prológussal indít, melyben elsőként egy igen szorult helyzetben találkozhatunk hősnőnkkel, Bellával; a skót grófnét ugyanis éppen büntetésének színhelyére kísérik. Isabella felségsértést követett el az angol király ellen azzal, hogy megkoronázta Robert the Bruce-t, ám rangja és neme miatt halálbüntetés helyett a berwicki vár egyik tornyából kiálló szűk, védetlen zárkába száműzik élete végéig, ahol ki van téve az időjárás zordságának és az őrök kényének-kedvének. Bella pedig nyilvánvaló ellenségei mellett folyamatosan átkozza Lachlan MacRuairi-t, a regény férfi főhősét. Majd ezután hat hónapot utazunk vissza az időben, hogy megismerjük, Bella miként jutott oda, ahova, milyen viszontagságokon esett át, és hogy miért gyűlöli annyira Lachlant.
Azt hiszem, joggal mondhatom, az írónő nagyon jó kis figyelemfelkeltő kezdést hozott össze ezzel a szituációval, hisz rögtön adott a heves érzelem, a végkifejlet ismerete és a rejtély, melyek kombinációja motorként hajtja az olvasó kíváncsiságát. Az esetleges szabadulás hogyanjáról nem is beszélve.

Lachlan MacRuairi egy tipikus középkori rosszfiú, akinek nem csak a híre rossz, de a modora is hagy némi kivetnivalót, ám annál eredményesebb harcos. Meg hát ahogy az lenni szokott, igen karizmatikus férfi, aki miatt bőven lehet sóhajtozni (magas, izmos, fekete, hullámos hajú, zöld szemű - és úgy unblock minden téren bőkezűen bánt vele a teremtő). Ez alól az ugyancsak szemrevaló - házas - Bella sem kivétel.
Onnantól kezdve, hogy Lachlan megjelenik és magával hurcolja a szőkeséget a titkos koronázásra, hőseink képtelenek kiverni fejükből a másikat. Lenézik, megvetik, elítélik egymást, de heves vonzalmukkal nem tudnak mit kezdeni. Elég egy pillantás, érintés, szó vagy gondolat és máris bizseregnek, meredeznek. Hiába áll közöttük ezer és egy akadály, a kémiát nem tudják elnyomni magukban - vagyis csak nagy sóvárogva.
Tulajdonképpen ez volt az, ami megrettentett. Az első negyedben állandóan Bella és Lachlan testi reakciójáról olvastam, minden más eltörpült a háttérben. Olyan szexuális feszültség alakult ki köztük, hogy már én magam könyörögtem azért, intézzék el a dolgukat és lapozzunk. Ténylegesen semmi 18 karikás dologgal nem kell számolni, számomra mégis frusztrálóan hatott, hogy a folytonos bizsergés behálózott mindent, elnyomva az engem egyébként jobban érdeklő háttéreseményeket. De az egészben mégis az bosszantott leginkább, hogy nem éreztem a két karakter kapcsolatának mélységét, a vonzalom szimplán a külsőségekre korlátozódott.
A prológus eseményeit beérve azonban minden megváltozott, onnantól kezdve csak úgy faltam a lapokat. Továbbra is megmaradt a szexuális feszültség, csakhogy immár a háttérbe húzódott, és mindenféle ágaskodás és bizsergés helyett a tettek és a karakterek között kibontakozó ismertségre korlátozódott, ami nem csupán az én ízlésemnek felelt meg, hanem a regénynek is jót tett. Ezáltal nagyobb fókusz kerülhetett a történelmi eseményekre, a kalandra, vagy az izgalomra.

A történet két szálon halad, két nézőpont karakterrel. Az egyik a tényleges cselekmény, mely az 1300-as évek elején zajló angol-skót viszályok bizonyos állomásait érintve halad, attól függően, a történelmi események mely szakasza érinti Belláék saját ügyét. Nekik ugyanis a folytonos menekülés jut osztályrészükül. Előbb a titkos koronázás miatt kell ellenségeket cselezniük, majd annak következményeit nyögve bujdokolni és egyik helyről a másikra menekülni.
A történelmi részbe nem folynék bele; regényesen, nem az olvasó arcába nyomva, de fontos szerepet betöltve jelenik meg, a törirajongóknak (nekem) pedig jó kis csemege, hisz túlnyomó részt valós eseményekről olvashatunk, némi - karakterek által megkövetelt - fikcióval kiegészítve. Ez utóbbi gondoskodik a kalandról. Belláéknak állandóan lehet drukkolni, hogy biztonságba érjenek, megtalálja a lányát, kiszabaduljanak a fogságból, sikerüljön meglépniük, stb. Szóval izgalomból és folytonos pörgésből nincs hiány.
Ám ott van a történet másik része, ami azzá teszi a könyvet, ami: a karakterek, azok egymással való kapcsolata és egyéni fejlődéseik.
Úgy Bellának, mind Lachlannak megvannak a maguk múltbeli sérelmeik, melyek gátakat képeznek bennük. Ezek a gátak pedig természetesen leginkább a másiktól szigetelik el őket. Mindketten súlyos terheket cipelnek, egyikük keresztje sem könnyebb, mint a másiké. Bellát, mint nőt gyaláztak meg, Lachlant pedig férfiúi büszkeségében sértettek meg. Magyarul egyikük sem bízik a másik nemben vagy a szerelemben. Hiába a vágy, a falak közéjük állnak. Mindehhez pluszban hozzáadódik, hogy két csökönyös szamárról beszélhetünk. Ha az egyik lépne, a másik befékez és fordítva. Gyűlölve esnek szerelembe, szédületes adok-kapok sértegetés labdákat vágva egymáshoz. Emiatt az ember néha szeretné őket megrázni, de tulajdonképpen élvezetesen idegőrlő kettejük tánca.
Én a magam részéről szerettem őket egyénenként és párban is. Bár bevallom, sokáig inkább Lachlan drukker voltam, az ő szemszögei jobban magukkal sodortak, de aztán szép lassan Bella mérhetetlen kitartása, ereje is megnyert magának.
A regény kezdetétől mind a ketten nagy utat tesznek meg, az egyéni karakterfejlődésük legalább annyira fontos, ha nem fontosabb, mint a cselekményszál. Meg kell tanulniuk bízni, elengedni félelmeiket és hagyni, hadd jöjjön, aminek jönnie kell.

Összességében tehát számomra abszolút pozitív élményt nyújtott újabb komfortzónámon kívüli kalandozásom. Csodaszép tájakon barangolhattam, várak, erdők, mezők, hegyek között, miközben bele-belekóstolhattam a különféle történelmi eseményekbe. Mindehhez pedig kaptam egy remek románcot két csökönyös szamárral, izgalmas és egyben szomorú múlttal fűszerezve; valamint szórakoztató mellékszereplőket a többi harcos személyében, akik nem egyszer derítettek jókedvre és mutatták meg milyen a hamisítatlan felföldi összetartás.
Ajánlom A Viperát mindenkinek, aki szeretne megismerkedni a műfajjal, de esetleg fenntartásai vannak vele kapcsolatban. Monica McCarty - a kezdeti botlást leszámítva - kellő mértékben adagolta a romantikát, cseppnyi erotikát, kalandot, izgalmat, történelmet és az emberi problémákat. 

A teljes recenzió itt olvasható