 Fény az óceán felett - Miamona Könyveldéje
(kiadvány: Fény az óceán felett)
A világítótorony fénye mindenkinek segít a tájékozódásban, a helyes irány megtalálásában, a veszély elkerülésében, mindent újra meg újra fénybe von maga körül, csak éppen a közvetlen közelében élőket nem. Ők magányosan, szó szerint is elszigetelten, magukra hagyatva vívják a sötétben személyes harcaikat. Vajon szerencsés-e az a gyermek, akiért két anya szíve dobog? Akiért egyszerre és külön-külön két anya ösztönei rándulnak görcsbe? Akiért, ha kell, két anya vív akár életre-halálra szóló harcot? Akinek érkezése két család, látszólag elveszett sorsát képes visszafordítani, új életerőre fakasztani? Erről szól M. L. Stedman regénye, és a szeretet erejéről, amit a felnőttek, egy kisgyermek által megformált reménybe és életbe képesek oltani. Még ha ezzel ártanak imádatuk tárgyának, egymásnak és saját maguknak is. A könyv lapjain nem csak a kétféle óceán (Indiai és Déli) találkozása gerjeszt hatalmas hullámokat, hanem a csöpp, távolról alig észrevehető, a nagy egészet tekintve jelentéktelennek tűnő sorsoké is, amelyek a szigeten, és azon túl hánykolódnak. „A sziget volt a legmagasabb a víz alatti hegyek között, amelyek mintegy zsinórra fűzve sorakoztak az óceán fenekén, mint a fogak az egyenetlen, töredezett állkapocscsont fölött, és csöndben várták, hogy fölfalhassák a kikötőközelben még egyszer, utoljára nekiiramodó, ártatlan hajókat. A Janus-szikla névre hallgató sziget, mintha csak jóvá akarta volna tenni társai bűneit, világítótoronynak adott otthont, amelynek fénycsóvája ötven kilométer széles védőtakarót nyújtott. Éjszakánként dalra fakadt a levegő: az állhatatosan zúgó lámpás dalát zengte, amely egyre csak forgott, forgott és forgott pártatlanul, részrehajlás nélkül. Nem vádolta a sziklákat, nem félt a hullámoktól: egyszerűen csak ott volt, hogy megmenekülhessen, aki akar.”
Ha elkezdeném összefoglalni a tartalmat, kicsit úgy hangozhatna, mint egy romantikus regény, és valahol a Fény az óceán felett az is, és mégis sokkal több annál! Tom Sherbourne túlélte, a túlélhetetlent, a háborút, és amikor gondolatai akörül forognak, megérdemli-e hogy éljen, az élet még egy kezet nyújt felé, egy lángra lobbanó szerelem képében. Tom és Isabelle olyan, mint két óceán, Tom, a szabályokba, a rendszerességek betartásába kapaszkodik, hogy túlélje a mindennapokat, míg Isabelle csak szabad akar lenni. Sirályokat etetni nevetve olyan időkben, amikor az emberek furcsán néznek a tiszta szívből kacagókra. Isabelle szerető feleség, ráadásul az oly hőn áhított határtalan szabadság ígéretét látja lebegni maga előtt, így nem kérdés, követi férjét a száműzetésbe, azaz a Janus-sziklára, ahol férje a sziget világítótornyának egyetlen, teljes hatalmú és felelősségű őre. Sokkal összetettebb és bonyolultabb feladat ez, mint hinnénk, legalábbis az volt még a regény idejében, az 1920-as években, amikor mindent emberi erő és lelemény működtetett, amikor a folyamatokat még nem lehetett automatizálni. Száz kilométeres körzetben nem dobog több szív az övéken kívül, ha csak nem számoljuk azt a néhány birkát és tyúkot, akik még a szigeten kószálnak. Három havonta jön a hajó az ellátmánnyal. Szabadság pedig minden ledolgozott három év után jár, kereken egy hónap. A szigeten, a sirályokon és egy-két veszélyes csúszó-mászón kívül nem sok élőlény van. Fából mindösszesen kettő darab. Eltévedni képtelenség. A víz azonban nem tudhatjuk milyen meglepetéseket vet partra.
Például egy csónakot, benne egy halott férfit és egy női kardigánba burkolt, minden jel szerint árva csecsemőt. Isabelle épp a rozmaringbokrot rendezgeti immár harmadik elvesztett gyermeke sírja fölött, amikor az élet csúnya tréfát űz vele; csecsemősírást sodor a fülébe, és többszörösen megszakadt szívébe. A kisded megtalálásával, befogadásával pedig megkezdődik az erkölcsi és érzelmi hullámvasút. Ami az utolsó lapig folytatódik, és nem áll le ott sem, csak lelassít. Erőteljesebb, arcon ütőbb befejezésre készültem, mert végig ott lappangott a levegőben, a kövek alatt megbúvó skorpiókban, de a tajtékzó hullámok végül kissé szelídebben értek partot, mint gondoltam. Ez a léleknek kímélőbb, de a regényre nézve gyengítőbb hatású. „A jó és a rossz időnként olyan, mint két nyomorult kígyó: úgy összegabalyodnak, hogy nem tudod eldönteni, melyik melyik, amíg le nem puffantottad mind a kettőt. Akkor pedig már késő.”
Nem szeretnék többet elárulni a történetről, de aki belekezd, készüljön fel rá, hogy elképzelhető, hogy párszor sarokba vágja vagy dühösen becsapja a könyvet. Nem baj. A kemény borítás elbírja. Fújunk párat, mint a felhergelt macska, majd újra kinyitjuk, mert a megismert sorsok már beférkőztek... Tudni akarjuk hogyan tovább... A konkrét történet mellett tetszett a (majdnem) lakatlan szigeten való élet leírása is. Hányan mondtuk már vajon, igen, én szívesen összepakolnék, és már mennék is! Én is mondtam, és gondoltam néha. Ez a történet viszont elég realisztikusan bemutatja mindkét oldalt. A pucéran mászkáló, miénk és csak a miénk e szelete a világnak életérzést, amikor minden bokrot, öblöt, gödröt elnevezhetünk, magunkénak érezhetünk; az idilli románcot, ami persze csak egy darabig idilli. Aztán jön mindennek az árnyoldala, a kudarcok, bosszúságok, a maró magány, amikor más híján csak magunkon, de leginkább egymáson tudjuk levezetni, egymást hibáztatjuk, büntetjük...
~ Értékelés:  A történet megkapó, szívbemarkoló, ezernyi kérdést bennünk felvető. A nyelvezet és stílus egyszerű, díszmentes, könnyen olvasható, magával sodró. Jól illeszkedik a megelevenített korhoz. Nem is akar különleges lenni, felhívni magára a figyelmet, csak eszközül szolgál, a hátára vesz, mint a hullám és visz... Hangulatában, még az idill ringató perceiben is ott gyülekeznek a felhők, melyek súlyos vihart, jóvátehetetlen károk ígéretének szelét hordozzák. Végső igazság, jó és helyes döntés nincs. Az ember, ha nagyon akarja, mindegyik oldalba bele tudja magát élni, és mindegyik egyformán felkavaró! A teljes recenzió itt olvasható 2016-04-25 15:50:14
|
 |
|
