Mostanában elég sok tiniknek szóló regényt olvastam, ami ugyan jó kikapcsolódás, néha azonban igénylek valami komolyabbat is. Így akadt a kezembe az Elveszett Lordok 7. része, a Fekete özvegy. Bár jómagam más részt nem olvastam a sorozatból, de gondolom, akik igen, azok már tudhatták, hogy mire számítsanak, én pedig úgy gondolom, nem ez volt az utolsó, amit ebből a sorozatból a kezembe vettem.

Annyi biztos, hogy mindig is szerettem az 1800-as években játszódó történeteket, a könyveket és a kosztümös filmeket egyaránt, így cseppet sem idegenkedtem, amikor kezembe vettem a könyvet. Talán csak a múltba kalauzolása miatt, de olvasása folytán néha olyan érzésem volt, mintha egy régi, iskolai kötelezőt olvasnék, és ez tőlem inkább bók, semmint lealacsonyítás, ugyanis nagyra becsülöm a régi, klasszikus könyveket. A történet 1806-ban majd ’13-ban játszódik, főszereplője egy özvegy báróné (Jessie) és egy doktor, aki teljesen váratlanul, unokaöccse halála okán kapja meg a bárói címet (Daniel).

A történet egyáltalán nem mentes romantikától, szenvedélytől, gyilkosságtól, nyomozástól, mindazonáltal kicsit más ahhoz képest, mint amire számítottam. Azt gondoltam, hogy egy prűd könyvet veszek majd a kezembe, ahol az is csodának számít majd, ha egy-egy hölgy bokájáról olvashatok, így meg is lepődtem, amikor kendőzetlenül szenvedélyes jelenetek közepébe csöppentem, na de ne szaladjunk ennyire előre. Imádtam, hogy végre egy helyszín- és személyleírásokban is bővelkedő könyvet kaparinthattam meg; magam elé képzeltem az elképesztő báli ruhákat, miközben teljesen azonosulni tudtam Jessie-vel és gondjaival, végig reménykedtem benne, hogy jól alakul majd a sorsa. Nem is tudom, hogy írjam le, de (talán a néhol szabadosabb fogalmazás miatt) úgy éreztem, mintha egy klasszikus, nagyra becsült mű stílusa keveredne a modern irodalom bizonyos elvárásaival. Történésnek, izgulásnak nem volt híja, mi több, a könyv végén már annyira vártam a végkifejletet, a megnyugvást, hogy sebesen faltam a sorokat, s természetesen nem kellett csalódnom. Azt azért muszáj megjegyeznem, hogy én kicsit még toldottam volna pár oldalt a végére, mert úgy éreztem, hirtelen szakad minden a nyakamba és ér véget minden, jó lett volna a végkifejletet kicsit tovább húzni, várni kicsit a megoldásra.

Ami tetszett benne, hogy visszarepített 1813-ba, megismerhettem az akkori kor udvarlási és öltözködési szokásait, életmódját, beszédstílusát, környezetét, rangjait. Talán minden lány titkolt vágya, hogy hercegkisasszonynak (vagy ez esetben bárónénak) képzelhesse magát, elvegyüljön a báli közegben, és jóképű úriemberek közül válogathasson, mindazonáltal a történet koránt sem ennyire klisés, hiszen a báróné özvegy, a kislánya és az élete veszélyben, és sürgősen megoldást és menedéket kell találnia. Daniel, az újdonsült bárói címet kapott orvos pedig próbál megbirkózni a friss kihívásokkal és megtalálni azt a nőt, aki segítségére lehet majd a birtokai irányításában.

A könyv olvasását tudom ajánlani középkorúaknak, idősebbeknek, akik nehezen találnak a friss megjelent könyvek közül kedvükre valót, valamint a fiataloknak, akik szeretik ezt a korszakot, és valami másra vágynak a tömérdek ifjúsági könyv után.

 Személy szerint elégedett voltam vele, és volt olyan jelenet, ahol kifejezetten kuncogásra, máskor bosszankodásra késztetett, miközben végig szurkoltam, hogy mindenki elnyerje méltó jutalmát vagy éppen büntetését.

Ami a borítót illeti, lényegében nem rossz, nagyjából illik a sorozat többi részéhez, azonban úgy gondolom, nagyobb olvasóközönséget fogott volna meg az eredeti, angol borító itthon is - ez persze csak szubjektív vélemény, de én legalábbis úgy gondolom, az a borító jobban tükrözi a könyv valóját.

A teljes recenzió itt olvasható