Zavarba ejtő könyv Edward Dolnick kötete, A képhamisító. Többféle módon is. A borítón Vermeer egyik képét veszik körül hamisítójának festményei, középen meg – akár egy hiányzó puzzle-darab – egy emberi alak kontúrja.

Az alcíme – Igaz történet Vermeerről, a nácikról és a 20. század legnagyobb képhamisításáról – önmagában elég bombasztikusan hangzik, így hát meglehetős kíváncsisággal vetettem rá magam. Aztán elbizonytalanodtam. A felütés könnyed és izgalmas, vibrálása magával ragadó, miközben nagyon is komoly a téma. A furcsa zavar aztán végigkísért a könyvön, amelynek egyes fejezetei regényszerűek, mások dokumentaristák, megint mások historikusak vagy épp esszészerűen elemzők, gondolkodók, már-már tudományos igényűek. Műfajilag tehát semmiképpen nem sorolhatnám csupán egyetlen kategóriába. Ez persze mit sem von le az értékéből.

De egy kitérőt megér a szerző személye is. Az amerikai Edward Dolnick (1952) karrierje különböző magazinokba írott tudományos cikkekkel indult. (Aki rá is kíváncsi: a honlapján igen szimpatikusan vall saját magáról, gyerekkori álmairól és munkásságáról, sőt kutyáival való foglalatosságáról is.) Legjobb tudomásom szerint magyarul nem jelent meg más műve, noha a 2000-es években már szinte csak könyveket ír, változatos témákat választva híres műkincsrablástól a pszichológiáig. Sztorijai általában igaz történeteken alapulnak, megírásukra gondos előtanulmányokkal készül.

A képhamisító (The Forger’s Spell) című, 2009-es keletkezésű művében nem csupán arra keres választ, hogy hogyan lehetséges egy hamisítványt eladni, majd miképp válik az körülrajongott festménnyé, s hogyan és miért veszi kézbe valaki egy másik művész ecsetjét – de túllépve az alapkérdéseken mindennek lélektani hátterét is vizsgálja. S mivel a történet a II. világháború idején játszódik, képet kapunk a nácik „gyűjtőszenvedélyéről”, mondhatnánk, rablásairól is. Ámbár „a nácikra mindig is jellemző volt, hogy még a nyilvánvaló bűncselekményeket is igyekeztek törvényesnek, jogszerűnek feltüntetni. A zsidó tulajdonosoktól lefoglalt műkincseket hivatalosan csak »megőrzésre« vették át.”

Nem hinném, hogy kiherélem a történetet, ha elmesélem: a végén lebukik Han van Meegeren, a hamisító. Nem volt nagynak kikiáltott, elismert festő, noha meglehetősen jól élt portréfestészetből. De, bár nem volt épp szegény, a hamisított Vermeer-képek eladásával óriási vagyonra tett szert. Könnyen bánt a pénzzel, éppen tékozló életmódja hívta fel rá a figyelmet. A szerző meggyőződése azonban (készséggel osztom e véleményt), hogy korántsem a pénz volt a legfőbb motiváció. Van Meegeren sokkal inkább egyéni ambíciótól fűtve alkotta meg a másolatokat. Kifejezetten élvezte, hogy körülrajongják alkotásait, a nagy Johannes Vermeernek tulajdonított darabokat, hiszen végülis őt ünneplik, ő volt az, aki megfestette a „legnagyszerűbb”, „új”, „váratlanul előkerült” Vermeer-vásznat, Krisztus Emmausban címmel. A világ áhítattal borult le a kép előtt, amelynek nimbusza töretlen volt 1938 és 1945 között. Csoda-e, hogy festője felbátorodott, s egyre újabb opuszokkal gazdagította Vermeer életművét. Míg ki nem derült, hogy mindez káprázat, csalás…

• Olvass bele!

Nyilvánvaló, hogy a hamisítássorozat sikeréhez Van Meegerenéhez hasonló ambíciók által fűtött, elismerésre váró művészettörténészek is kellettek (bár a legnevesebbek igazolták a művek hitelességét). De a gyűjtők szenvedélye, sőt még a képeket megtekintő közönség sznob áhítata is motiváló tényezőként szerepel a történetben.

S hogyan kerül a képbe Göring? Közismert, hogy a nácik különösen sok műkincset „gyűjtöttek” a háború alatt, vezetőik kifejezetten rajongtak a magas értékű műtárgyakért, sok mindent megadtak egy-egy kivételes darabért. Vagy elvették. Persze, ahogy Dolnick írja: „Minden hadsereg fosztogat, sőt olyan is akad, amelyik lista alapján, megrendelésre teszi ezt – ilyen volt például Napóleon serege. Nem a nácik találták fel a rablást.” Mindenesetre történetünkben Göring az, aki rengeteg pénzt (illetve több mint 130 másik festményt!) adott az egyik „Vermeer”-képért, amit alig sikerült elhappolnia Hitler orra elől (aki szintén nagy műgyűjtő volt!). A kolosszális csalás leleplezése óriási csalódást jelentett számára – persze, ez a hír már a háború végén érte el őt.

Az időnként kitérőket tevő, olykor ismétlődésekbe is bocsátkozó, vagy csak koncentrikus köröket vető történet messziről indul, rendkívül sok szálon fut, és bár tudjuk előre a véget, mégis mindvégig izgalomban tartja az olvasót. Dolnick érdekes képet rajzol a megszállt Hollandiáról, gazdagítja magáról a nagyszerű németalföldi mesterről, Vermeerről és műveiről való tudásunkat, és nem utolsósorban izgalmasan ír egy fantasztikus hamisítási sorozatról meg annak lelepleződéséről. A krimidramaturgiával építkező szerző rendkívül alapos háttér­információkkal látja el olvasóit, a kevésbé ismert tényekre például kifejezetten gazdag jegyzéklistával hivatkozik. (Bevallom, ezekbe épp csak belepillantottam, mivel túlságosan megnehezítette volna az olvasás folyamatosságát. Művészettörténet iránt érdeklődők viszont akár meríthetnek is belőle későbbi kutatásokhoz.)

Szabó István fordítása jóízű, kellően lendületes szöveg, amely a tudományosság köntösét csak időnként ölti magára, többnyire eleven és világos. Nehezen tudnám eldönteni, a történet melyik rétegét élveztem a legjobban. Az egésztől számos új ismeretet nyertem, a náci megszállásról, a birodalom főharácsolóiról, no meg persze a műkincs­lopások volumenéről. De említhetném a Vermeerről szerzett művészettörténeti finomságokat, s azokat az érdekes apróságokat, hogy mire ügyeljen (szakmailag) a hamisító. Külön csemege van Meegeren háború utáni megítélése, amikor a bíróságnak el kellett döntenie, hogy a nácik kiszolgálása (de hamisítványokkal!) kollaboráció volt-e vagy ellenállás…

Szép lenne kimondani, hogy a hamisító végül elnyerte méltó büntetését. De magam is tele vagyok kételyekkel, ha a képek fogadtatásának oldaláról szemlélem az egészet. Hiszen a befogadói oldal csodálata emelte piedesztálra ezeket az alkotásokat. Vajon tényleg ragyogóak (voltak) ezek, vagy épp gyenge művek, hiszen csak sznobok vagyunk, csupán A NÉV előtt borulunk le, s azt látjuk, amit „a hozzáértők” sugallnak nekünk? Vagyis ismét szert tettem némi önvizsgálatra is – egy remek könyv társaságában.

A teljes recenzió itt olvasható