Regényciklust írni nem könnyű dolog, láthatjuk számtalan helyen. Minél hosszabb és részletesebb egy történet, annál nehezebb életszerűvé alakítani. Az egyik végletnek mondhatjuk George R. R. Martin fantasyciklusát (Tűz és Jég dala), ahol a szerző foga kis híján beletört abba, hogy eredeti szándéka ellenére megírta gyerekhőseinek felnövekedését. Igaz, hogy így valamennyi szál összes szereplőjének cselekedete megindokolható, viszont a regény ettől csak nő és dagad. A másik véglet a tévés szappanoperáké: minden szereplő leírható három szóban, és képes évadokon (rosszabb esetben éveken/évtizedeken) át ugyanolyan maradni, míg az írók a végén meg nem kegyelmeznek neki, és vagy hepiend, vagy kiírják a sztoriból agytumorral.

A Clifton-krónika 4. kötete a sorozatból elsőként került a kezembe, így ennek alapján kellett megismernem a történetet és a szereplőket. Jeffrey Archer folytatásos regényt ír, nem egymáshoz csak lazán kapcsolódó epizódokat. A dolgok közepén kapcsolódtam be a szereplők életébe, minden nehézséggel, ami ezzel jár. A történet fonalát viszonylag könnyű felvenni, a szereplőket viszont nehéz, hiszen az író nem jellemzi újra a már korábban megismertetett alakokat, és a korábbi főhősök itt mellékes szereplők, meghúzódnak a háttérben, helyet adva az újabbaknak, illetve a felnövő családtagoknak.

• Olvass bele!

A történet középpontjában a Clifton–Barrington család hajóstársasága áll, amely ezúttal egy hatalmas luxus óceánjárót akar építtetni, válaszul a piaci kihívásokra. (A történet 1957 és 1964 között játszódik, amikor a légi közlekedés átvette az utasforgalom döntő hányadát a tengeritől.) A család régi ellensége, Don Pedro Martinez azonban minden eszközzel igyekszik ezt megakadályozni. Eszközökben nem válogat, szerepel közöttük szabotázs, rémhírkeltés, sőt gyilkosság is. A könyv az építés elhatározásától a hajó első útra indulásáig követi az eseményeket, ez idő alatt Martinez mindent elkövet, hogy egy korábbi – e könyvben csak megemlített – sérelméért tönkretegye a családot. Cliftonék szinte semmit nem tesznek ellene, csak elszenvedik az újabb és újabb csapásokat. Bár elvben a családot védelmezi az angol titkosszolgálat, ez a könyv végéig inkább csak néhány udvarias fenyegetésben merül ki. A fordulatot Cedric Hardcastle, a Clifton család – elsősorban az ifjú Seb (Sebastian) Clifton – barátjának fellépése változtatja meg, aki véget vet a teszetoszázásnak, és egy tőzsdei trükkel tönkreteszi Martinezt.

Az alakok közül főszereplőnek lép elő a már említett Cedric, a másik a család legifjabb sarja, maga Sebastian Clifton. Megismerkedünk az iparmágnások rétegének néhány figurájával, és a papírmasé-gonosz Martinez mellett az ő egyik legfontosabb emberével, Alex Fisher őrnaggyal. Fisherre Archer emitt több gondot fordított, plasztikusabb is lett.

Archer igyekszik a fentebb említett két végletet elkerülni, és élő szereplőkkel megtölteni egy komplett regényciklust. A főszereplőkkel szerencsére így is könnyű rokonszenvezni, Martinez minden kétdimenzióssága ellenére is elég gyorsan megutáltatja magát. (Nem én írtam a könyveket, de azért a háromból legalább egy fia ellene fordulhatott volna, főleg, hogy már a legelején, öccsük halálakor szembesültek vele, hogy hova vezet a vak bosszú.) Archer túlságosan egyszerűre vette Martinez egész családját és csatlósaikat – kivéve talán a regény elején azonnal elhalálozó negyedik fiát, Brunót –, betette az „ők a rosszak” skatulyába, és ezen többé nem változtatott (talán úgy gondolta: családban marad). A sztori viszont kellően fordulatos, Archer otthonosan mozog az általa megrajzolt korban és társadalmi közegben.

Gieler Gyöngyi fordításával semmi gond, könnyen és gördülékenyen olvasható, és – nagy erény! – nem löki ki az embert esetleges félrefordításokkal vagy figyelmetlenséggel.

A teljes recenzió itt olvasható