A könyvek nagy részét már a kinyitás pillanata előtt kategorizáljuk, és ennek megfelelően kezdjük- vagy nem kezdjük el. De olyan is van, hogy mikor a kezünkbe vesszük - mert előzetesen tetszett - és belepillantunk az első oldalakba, elhelyezzük magunkban egy második „ez jónak tűnik”, vagy „ez engem nem érdekel” dobozba. Aztán ha (a negatív megérzés ellenére mégis) tovább olvassuk, a könyvek legalább fele átkerül a másik kategóriába a történet végére, annak ellenére is, hogy előzetesen milyen várakozással kezdtünk hozzá.  

Michael Robotham olyan könyvet adott az olvasóközönségnek, amely az első látásra (nálam) „ez engem nem érdekel” kategóriába került, pedig a hátoldali leírás teljesen megfogott, az első oldalak alapján mégsem gondoltam, hogy végre egy jó könyvet olvashatok. És itt érkezett el a felvezető bekezdésem értelme: ez a könyv ugyanis abba a csoportba tartozik, ami a végére megváltoztatta az elképzeléseimet, és egy kifejezetten pozitív szájízzel fordítottam rá a borítót az utolsó oldalra.

A történet szerint egy anyát és annak lányát rejtélyes körülmények között gyilkolták meg a házukban, látszólag szektás elkövető áll a háttérben. A felügyelő, RonnieCray az elismert pszichológus, Joe O’Loughlin professzor segítségét kéri, aki már korábban több esetben is segítséget nyújtott a rendőrök számára. Míg tart a vizsgálat, a rendőrségre több, első látásra különböző eset érkezik be, azonban ez koránt sem ilyen egyszerű, és a professzornak feltűnik néhány apró nyom…

Nem is szépítem, szinte fürdünk az olyan történetekben, amikor egy híres pszichológus, orvos, vagy volt rendőr segíti a hatóságok munkáját, és minden bizonnyal ez a téma elég rendesen ki is van aknázva, azonban Robotham valahogy mégis el tudta csípni azt az apróságot, amivel különbözővé teszi a történetét a tömegtől. Egy sorozatról van ugyan szó, melynek az Altató a 8. köteteként jelent meg, és bár nem olvastam a sorozat többi részét, így is egy önálló és érthető képet kaptam (néhány magyarázattal a múltra, és nyilván a korábbi könyvekre), tehát az író ügyesen alakította ki a mű önállóságát és mégis függését a sorozat darabjaihoz.

Elegendő időt szentelünk a főhős, O’Loughlin professzor magánéletének és a nyomozási szálnak egyaránt, és mindkettőben van izgalom, amelyből meríthetünk gondolkodni valót. A nyomozás önmaga, és a kisebb történetszálak is sablonosak kissé, ugyanakkor Robotham olyan köntösbe foglalta össze az egészet, hogy mégsem érzem a történeten az unalmat, képes vagyok beleélni magam a szituációkba. Idővel aztán eljut oda a könyv, ahol keveredik a család és a munka, és minden a feje tetejére áll, de ez így van jól – és ráadásul tényleg jól, a csavart a végén ügyesen rejtegette a megfelelő pillanatig, és egészen meglepett vele.

A lezárásnak hála, végre egy olyan könyv, ahol nem kellett csalódnom az (előzőekből kiindulva elég alacsony) elvárásaimhoz képest, és végre egy kritika, amelyben pozitív dolgokat írhatok, és ahol dícsérhetem a szerzőt a pontos és jól átgondolt szerkesztés miatt. Tudatos, összeszedett, és főleg logikus szerkezete és története miatt az Altató önállóan is egy remek szórakozást nyújthat bárkinek, akit érdekelnek a hasonló témák, de ha valaki a Joseph O’Loughlin sorozatot egészében el akarja olvasni, valószínűleg nem fog csalódni.

A teljes recenzió itt olvasható