 A néma nevelőnő blogturné
(kiadvány: A néma nevelőnő)
Nem titok, hogy A táncmester óta nagyon kedvelem Julie Klassent. Olyannyira, hogy a General Press Kiadó jóvoltából a szerző összes eddig magyar nyelven megjelent regényét olvashattam és bemutathattam a blogon. Bár – mint említettem – A táncmester nálam nagyon betalált anno (elsősorban talán amiatt, mert Jane Austen Emmáját véltem nagyon erősen felfedezni benne), a többi kötettel kapcsolatban már nem ennyire tiszta a kép. Noha Klassent továbbra is zseniálisnak tartom azon az úton, melyen halad.
Jelesül, hogy a nagy írónőelődök történeteinek egyes elemeit kiragadva, azokat más perspektívába helyezve új történetet alkot. Teszi mindezt amerikaiként, a korabeli angol szerzőnők világát és stílusát megidézve, kifejezetten élvezetes elbeszéléseken keresztül. Ha jobban belegondolunk, azért ez nem annyira egyszerű feladat. Szerzőként (legalábbis. én így képzelem) nehéz úgy olyan elemet kiemelni bármely közismert és népszerű történetből, hogy az ember akarva akaratlanul is ne az eredeti sztorit akarja újramesélni, hogy írás közben ne az eredeti karakterek szavai visszhangozzanak az író fejében. S ne tagadjuk, nehéz ugyanezt az olvasónál is elérni: hogyha fel is fedez egy-egy számára ismerős szituációt, el tudjon vonatkoztatni Austen vagy a Brontë nővérek regényeitől. Hol van az a mezsgye, ahol még hiteles az új történet, s az olvasó nem vágyja vissza a régit?
A néma nevelőnő kapcsán a szokott lelkesedéssel vetettem magam a történetbe. Az első betűtől kezdve kíváncsian kutatom a legelső és legapróbb jeleket, melyek egy már ismert történetre utalhatnak. Izgalmas játék ez, mely sosem okoz csalódást, és ami miatt garantáltan sosem fogom megunni Klassen könyveit. A fülszöveg alapján nyilván már volt egy elképzelésem arról, hogy az író ezúttal vajon melyik szerző melyik történetelemét ragadja ki, ami a könyvet fellapozva viszonylag gyorsan ki is kristályosodott. Az ismerősen ható nevek alapján akár az Üvöltő szelekben is lehettünk volna, a történetvezetés – és maga a cselekményszál is – Emilyről egyértelműen Charlotte-ra vetette a fókuszt, pontosabban pedig a Jane Eyre-re. Ami viszont most kevésbé működött, az az elvonatkoztatás. Nálam ugyanis A néma nevelőnővel Klassen nem találta meg a fen emlegetett mezsgyét, és valamiért görcsösen ragaszkodtam Jane Eyre-hez.
Pedig – kicsit objektívebben szemlélve – gyakorlatilag minden adott volt, hogy „jól érezzem magam” a sorokat bújva, és a 19. századi angol vidéket járva. Klassen remek karaktereket válogatott össze, hogy egy igazán izgalmas, titkokkal övezett romantikus történetet alkosson. Az más kérdés, hogy ez nálam jelen pillanatban nem ütötte át azt a bizonyos falat, hogy ez az új sztori jobban érdekeljen a réginél. Próbáltam magyarázatot találni, s arra jutottam, hogy Austen könyvei kapcsán már hatványozottan több újragondolást és folytatást volt szerencsém (néhol szerencsétlenségem) olvasni. Az Austent követő elbeszélések buktatóit, erényeit már valamelyest sikerült megtapasztalnom, így Klassent is volt mihez/kihez mérnem. Éreztem, hogy jól csinálja, amit csinál. A Brontë nővérek regényei kapcsán ez nincs így. Mármint abban az értelemben, hogy a Heathcliff visszatér c. könyvön kívül lényegében egyetlen folytatást sem olvastam, így kicsit magamra maradtam. Mindenesetre – bárhogy is csavarom és játszom a szigorú és igazságtalant – azzal, hogy A néma nevelőnő nálam most nem annyira hozta a Julie Klassentől megszokott remeket, még nem tragédia (így is kiérdemelt a nyolc csillag). S tudom, hogy a következő kötetébe is ugyanolyan lelkesen fogom belevetni magam, mint eddig mindegyikbe. A teljes recenzió itt olvasható Talán még soha nem olvastam ennyire túlbonyolított történelmi romantikus könyvet. Izgalmas volt az eleje, szórakoztató elég sokáig, de a végén már nagyon vártam, hogy megoldódjanak a rejtélyek, mert kezdett egy kicsit hosszúra nyúlni. Az tény, hogy nekem most ez a regény pont a bonyodalmak miatt tetszett, igen, a túlbonyolított nem mindig negatív jelző, csak azt jelzi, hogy több türelemre van szüksége az olvasónak, nekem pedig most volt hozzá hangulatom. Az elejétől kezdve fenntartotta az érdeklődésem, de azért örültem volna annak is, ha mindezt több romantikával fűszerezte volna az írónő. 2017-10-04 10:28:48
|
 |
|
