Talán a téma különlegessége teszi: kevesen írnak a mentális vagy idegrendszeri problémákról nem a giccs eszközeivel. Kevesen nyúlnak ehhez a témához szánakozás, középszerűségbe fulladó ájtatosság vagy  tudálékosság nélkül. Minimum ab ovo szeretni kell mindenkinek, minden sérült embert, minden család idilli, és  a nehézségeik is csak annyiban jelennek meg, amennyire megerősítik a családi dinamikát. És persze, naná, hogy mindenki roppant szimpatikus.

Ehhez képest B. C. W. könyvében hús-vér karakterek szerepelnek, háromdimenziós emberek, akiknek jó és (horribile dictu!) rossz tulajdonságaik egyaránt vannak. Ez teszi valóban élvezhetővé a történetet. 

Azt a történetet, ami egy igazi "boy next door story", azaz a szomszéddal is történhetne, az átlagemberekről szól. Adott az amerikai álom: szerető, jó neveltetésű, kissé arisztokratikus apa, aki jól keres, és kellemes körülmények között tartja el a feleségét és fiát. Az anya nem dolgozik, a családi hátteret adja, mi mást, a kamaszfiú pedig egy valódi kincs: éltanuló, udvarias, kellemes, kedves, jóképű fiú. Hogy hol a hiba? A Tourette-szindróma a homokszem a gépezetben, ami első látásra nem is látszik az álomcsaládon. A fiú ugyanis ezzel küzd, így a szülők élete nem annyira az amerikai álom kiteljesítése, hanem a kényszer miatt ennyire sablonos. Az anya feladta minden karriertervét, hogy a fiát minél jobb oktatáshoz és fejlesztéshez juttassa, aminek révén Harry teljes életet fog majd élni. Az apa pedig lapátolta haza a pénzt, ahogy az lenni szokott. Így szembesülnie sem kellett igazán azzal, hogy mi a valódi helyzet a családban, hogyan telnek a mindennapok, és mekkora erőt és energiát követel mindez Ellától, a nap minden egyes percében, tizenéve' már.

A dolgok rutinosan működnek tizenhét év óta, amíg be nem üt a mennykő: Ella szívrohamot kap egy repülőúton. Súlyos lefolyású betegsége miatt Felixnek nincs más választása, mint felnőni a valódi szülői feladatokhoz, és megküzdeni a saját démonaival, melyek bőven vannak. Harrynek pedig meg kell tanulnia a saját útját járni, és önállósodni. Nagy árat fizetnek a tapasztalatért, de semmi nincs ingyen, sőt, van olyan élettapasztalat, ami csak hatalmas fájdalmak árán lehet az övék.  

Ennyit a történetről, a többit majd olvassa el ki-ki magának! Érdemes. Fogarasi Márta egészen kiváló fordításában egy olvasmányos regény bontakozik ki, ami csak halványan, felületesen karcolja a lektűr műfaját. Mesél a szekrényekből óhatatlanul kibukó csontvázakról, a felnőtté válás nehézségeiről, az anyai szeretetről és az elengedésről. Arról, hogy milyen nehéz olykor egy apának a család valódi tagjaként jelen lenni a mindennapokban, és mindarról, amit egy sérült, vagy akár egy SNI-s, esetleg egy ADHD-s gyerek nevelése jelenthet egy családnak. Mekkora teher a bélyeg, ami ilyen esetben billogként sül a családra, és hogyan zárhatnak össze egy csapatként, a világ ellen.  

Meg persze, tanít: kimondva és kimondatlanul. Arra tesz kísérletet, hogy megmutassa a világnak, mi a helyes viselkedés, ha Tourette-szindrómával élő emberrel találkozunk, hiszen mindannyiunknak megvannak a maga problémái. Egészséges ember márpedig nincs, mondják ezt egyes orvosok és pszichológusok, s ha ezt elfogadjuk, máris nehezebb lesz felosztani a világot rájuk és ránk, azaz problémásokra és egészségesekre. Egyszerűen csak mi vagyunk, emberek, akiknek meg kell tanulnunk jól együtt élni a saját és mások problémáival.  

Persze, a könyv azért nem tökéletes. Nem veretes, de nagyon olvasmányos. Nem prédikál, de kicsit azért népnevel', ha annyira nem is, hogy az zavaró legyen. A sodrása kellemes, a történetszövése jóleső: remekül szórakoztat egy fárasztó nap után.

Első mondat:
"A mögötte lévő sorban az utasok a miatyánkot imádkozták, Ellának azonban nem állt szándékában elszámolni az Úrral, és meghalni sem akart a felhők fölött."

A teljes recenzió itt olvasható