(kiadvány: Egy élet ára)

Kim Stone detektívfelügyelő az a fiktív személy, akivel egyszer nagyon szívesen meginnék egy kávét, mert egészen egyszerűen imádom a nyers és szarkasztikus szúrkapiszkáit, amiket igazából ő nem is annak szán, csak éppen nem túl kifinomultak a szociális készségei. Eme hiányosság viszont a nyomozói munkájában sokszor pont jól jön.

Az Egy élet ára hasonlóan izgalmas és pörgős krimi, mint az Elfojtott sikoly és az Ördögi játszmák, ezúttal pedig egy igazán fájdalmas bűncselekménnyel találja szembe magát a csapat: két kislányt elrabolnak, időközben pedig kiderül, hogy alig egy évvel azelőtt is volt már hasonló ügy, ám ott az egyik kislány előkerült, a másik meghalt, megoldani pedig nem sikerült...

A nyomozás feszes tempójú, a regény végig pörög és izgalmas, Marsons még azelőtt dobja be az újabb információkat, mielőtt az előző rész elkezdene lanyhulni. Nagyon szerettem olvasni ezt a könyvet, pontosan ezért, illetve amiatt, mert az elkövetők szemszögét is olvashatjuk azzal a csavarral, hogy így sem sejthetünk mindent. Némi információ, a történet végén mégis egy csavar van, amikor nekem személy szerint leesett az állam, hogy egy olyan személy is felelős, akiről nem is feltételeztem volna, illetve egy örömteli dolog is kiderül a nyomozásról.

– Van fogalma arról, hány embert haragítok magamra hetente? – kérdezte Stephen Hanson.
Valószínűleg annyit nem, mint én, gondolta Kim.

– Szúrószerszám, éles eszköz van maguknál?
(…)
– A kollégám nyelvét ki tudja vágni?

Na és a már említett humor, ami miatt véleményem szerint a Kim Stone-sorozat zseniális. Mert krimit, vagy akár jó krimit sokan írnak, de olyat, ahol majdnem minden második oldalra jut egy olyan beszólás, hogy olvasás közben felnevetsz rajta, az ritka, és számomra ezzel tud Angela Marsons kiemelkedni a tömegből. A krimi rész is jó, a humor pedig egy hatalmas plusz.

Ugyan az Egy élet ára harmadik része a sorozatnak, de önállóan is olvasható, ámbár ha valakinek felkelti a kíváncsiságát, mégis azt javaslom, hogy olvassa el az előző köteteket is, hiszen nem csupán bűnügyekről van szó, hanem a nyomozói csapat magánéletébe is be-bepillanthatunk, ezekhez elengedhetetlen a sorban haladás, főleg ahhoz, hogy érezze az olvasó, ahogyan a karakterek fejlődnek, csiszolódnak, kinyílnak, és emberközelibbé válnak, jobban érthetőek a tüskék és a szúrkapiszkák is. Az egyik kedvenc krimisorozatom, mindenkinek ajánlom, aki kedveli a műfajt.

A teljes recenzió itt olvasható