Az ​Akhilleusz dala szerzőjének merész, káprázatos és várva várt új regénye, amely kiválóan rajzolja újra az Odüsszeiából ismert hatalmas varázslónő, Kirké életét. 

A leghatalmasabb titán, a Napisten, Héliosz házában egy kislány születik. Kirké furcsa gyermek – nem rendelkezik hatalommal, mint az apja, sem azzal a rosszindulatú vonzerővel, mint az anyja. Ám amikor társaságért a halandók világa felé fordul, felfedezi, hogy mégiscsak van egy különleges tehetsége: a varázslás képessége, amelynek révén szörnyekké tudja változtatni a riválisait, ráadásul még az istenekre is veszélyt jelenthet. 

Fenyegetettségében Zeusz száműzi őt egy lakatlan szigetre, ahol az istennő tökéletesíti titkos tudományát, vadállatokat szelídít, és a híres mitológiai alakok közül többel is találkozik: a vérszomjas Minótaurosszal, az ügyes kezű Daidalosszal, a gyilkos Médeiával és persze a fortélyos Odüsszeusszal is. 

Ám egy nőnek veszélyes egyedül élni, Kirké pedig akaratlanul is magára vonja mind az emberek, mind az istenek haragját, és végül az egyik legrettegettebb olümposzi istennel találja szemközt magát. Hogy megvédje, amit a leginkább szeret, minden erejét össze kell szednie, és egyszer s mindenkorra választania kell az istenek és a halandók világa között. 

Madeline Miller regénye mámorító eposz a családi vetélkedésről, intrikáról, szerelemről és veszteségről, illetve a férfiak uralta világban is rendíthetetlen női erőről.

Az Akhilleusz dala után meg sem fordult a fejemben, hogy ne olvasnám el az írónő másik regényét, a Kirkét, hiszen olyan különleges az, ahogy Madeline Miller ír, hogy vétek lenne kihagyni bármit is, amit eddig papírra vetett. A Kirkében sem csalódtam, s habár ez a kötet sem indult be valami gyorsan, azért így is el tudom mondani, hogy egy igencsak elképesztő, gyönyörű, de annál inkább melankólisabb olvasmánnyal lettem gazdagabb. Eddig is szerettem a görög mitológiát, de a Kirké után egyenesen imádom, és alig várom, hogy újra felfedezhessek hasonló kincset, mert ezzel a görög mitológia újrameséléssel egy új kedvenc zsánert fedeztem fel magamnak. 

Mint ahogy említettem, a kötet lassabban indul be, viszont pont emiatt is ad teljes képet Kirkéről, arról hogy hogyan is kezdődött az ő története, s milyen is ő valójában. Míg a kötet eleje inkább információkkal lát el, addig a többi része szórakoztat, vagy éppen lebilincsel. Nemcsak annak lehetünk a kötet által szem- és fültanúi, hogy milyenek voltak a kezdetek, hanem annak is, mi zajlik le Kirké lelkében a megpróbáltatásai alatt, mik azok az események, amik formálták a személyét, s miért lett  kegyvesztett, száműzött varázslónő. A kötet minden egyes fejezete egyre jobban megnyitja előttünk a főszereplő szívét, egyre több és több érzelmet ad át, s közben információk tömkelegével áraszt el minket. Nagyon érezhető az utánajárás, a minél hitelesebb kép kialakításának a fontossága, és az a sok munka, amit az írónő beletett ebbe a kötetbe. Olyan szinten elvarázsolt, hogy nem akartam, hogy vége legyen. Nemcsak érdekes, de ki is tölti a hézagokat, igazi hiánypótló regény, ami a maga eredetiségével veszi le az olvasókat a lábukról. Egy remekmű, ami elkalauzol minket az eposzok, az istenek és a titánok világába, s hagyja, hogy mi magunk fedezzük fel e kor normáit és sajátosságait. Viszont nem egy könnyű olvasmány, nagyon oda kell figyelni, és az sem árt, ha tud az ember olvasni a sorok között. Egy igazán impozáns kötet ez, ami Kirké valódi arcát mutatja be, mindenféle szépítés nélkül.

Kirké a görög mitológia ismert alakja, de akik nem tudják esetleg, ő Héliosz és Perszé leánya, akit büntetésből Aiaié szigetére száműztek. Emellett halhatatlan varázslónő. Madeline Miller a karakterével tökéletesen ábrázolja azt, hogy még a legkilátástalanabb helyzetekben se adjuk fel, mert nem tudhatjuk mikor fog újból ránk mosolyogni a szerencse, ne felejtsük el, hogy a viharfelhők egyszer úgyis elvonulnak, és kisüthet még a nap. Egy nagyon erős, igazán akaratos, kemény női karaktert alkotott meg az írónő, aki már az első pillanatoktól kezdve igazán a szívemhez nőtt.

Sanyarú sorsa ellenére is szerethető karakter, viszont maga a kötet eléggé borús, melankólikus. Tökéletes olvasmány, ha szereted a retellingeket, ha nem riadsz vissza a történelemtől, és ki szeretnél mozdulni a már jól megszokott komfortzónádból. A Kirké egy igazi élmény, ami eposzi magasságokba emeli az olvasóját. 

Nemcsak az Odüsszeia egyik leghíresebb alakjával találkozhattok a sorok között, hanem a már ismert istenségekkel és titánokkal is. Tele van a kötet igazságokkal, messze menő képességekkel, szörnyekkel, jóslatokkal és egy olyan történetvezetési, történetmeséli technikával, ami ezer közül is kiemeli a kötetet. Ami magát a cselekményt illeti, végig izgalmas, nem fél szörnyeket teremteni, s Kirké mellett olyan személyek és alakok is szóba kerülnek, mint Hermész, Akhilleusz, a Minótaurusz, Ikarosz, Daidalosz, különböző nimfák és Szkülla, a tengeri szörnyeteg is. 

Ezek az alakok csak még színesebbé, még érdekfeszítőbbé teszik a már magában érdekes történetet, s nemcsak Kirké mítoszát ismerhetjük meg általa, hanem másokét is. Nem egyszer pillantottam fel mosolyogva a kötetből, amikor ismerős névvel találkoztam, és faltam minden egyes sort, mondatot és kifejezést. Nincsenek arra szavak mennyi mindent ad ez a kötet, s a legmerészebb álmaimban sem gondoltam volna, hogy az Akhilleusz dala után úgy fogom érezni, hogy ez a kötet is egy igazi szenzáció, amit olvasni és szeretni kell.

Maga a történetvezetés lebilincselő, az írónő olyan természetességgel szövi a szálakat, olyan könnyeden fűzi össze a mítoszokat és legendákat, hogy az hihetetlen. Nemcsak kerek egész lesz a kötet végére, hanem önmagukban is megállják a helyüket. Ami a legjobban tetszett nekem az a cselekmény, az áttekinthetősége a kötetnek, és a karakterek sokszínűsége, a különcsége és az, hogy lehengerelt, és újból megmutatta, mekkora erő is lakozik az írónőben.

Amit kicsit hiányoltam a kötetből, azok a nimfák. Igaz, hogy az elején jelen vannak, de ahogy haladunk előre teljesen eltűnnek, s hiába veszik át a helyüket az emberek, az istenek és a titánok, szerettem volna többet tudni róluk. Nemcsak Szkülla sorsa a fontos Kirké szempontjából, hanem a többiek is. Amennyi mindent lefed a kötet, úgy érzem, hogy őket kicsit hanyagolta. Viszont annak különösen örülök, hogy nemcsak érzelmeket közvetít, hanem tanulságokat is. 

Megmutatja, hogy minden tettnek van következménye, hogy hiába próbálunk, a sorsunk elől varázslattal sem térhetünk ki, s a magány nem feltétlen az ember legnagyobb ellensége. Néha sokkal többet ér a csend, mint a folytonos hangzavar, a legnagyobb társaságban is lehetünk magányosak, elveszettek. A Kirké úgy kezdődik, mint egy csenevész, magányos, csúnyácska lány története, de ahogy halad előre a cselekmény, úgy mutatja meg az írónő, hogy minden rút kiskacsa végül hattyúvá érik, s nem a szépség a sorsdöntő. Ezzel tükörképet mutatva a mai társadalomnak, megmutatja a nők helyzetét, s arra is rávilágít, hogy az erő ott lakozik bennünk, csak meg kell találnunk azt a pontot, azt az érzést, ami felszabadítja és ráereszti a világra. Összességében azt tudom elmondani, mint az Akhilleusz dalánál is, hogy nagyon tehetséges az írónő, öröm volt kézbe venni a kötetet, és remélem fogunk még tőle olvasni, mert értékes az, amit csinál, és még több ilyen történelemmel átitatott történetmesélésre lenne szükség. Madeline Miller a Kirké alatt is bebizonyítja, hogy nemcsak a mai korból vett normákkal lehet maradandót alkotni, hanem egyes történelmi korokból, mítoszokból, és magából a történelemből is. Letisztult, kecses, őszinte, a szavak erejével súlyt le, dönt romba és kalauzol el az ókori görögök homok mosta partjaira.

"Álltam már apám fényében. Tartottam a karomban Aiétészt, és az ágyam tele volt vastag szövésű takarókkal, amelyeket emberi kezek szőttek. De addig a pillanatig egyszer sem éreztem, hogy elönt a melegség."

" - Te egy aranyló istennő vagy, gyönyörű és kedves. Ha ilyen nővérem lenne, sohasem engedném el."

"Nem volt tengernyi csábító fortélyom, és nem voltam örökké ragyogó csillag sem, mégis először éreztem valamit abban az űrben. Egy reményt, egy élő leheletet, amely talán mégis gyökeret verhet."

" - Felülemelkedhetek a tényen, hogy úgy kezelsz, mint egy kancát, akit kényed-kedved szerint fedeztethetsz. A valódi rejtély az, miért ér neked olyan sokat a fiam halála. Mit tehetne, aminek az elkerüléséért a hatalmas Athéné ilyen pazarul fizetne?"

"De számomra nem maradt semmi. Csak meneteltem tovább a megszámlálhatatlan évezredeken át, miközben mindenki, akivel találkoztam, kifolyt az ujjaim közül, és csak azok maradtak, akik olyanok voltak, mint én. Az olümposziak meg a titánok. A fivéreim és a nővéreim. Az apám."