Corn&Soda: A Mimézis a második, kifejezetten felnőtt korosztálynak szóló regényed, előtte főként ifjúsági íróként ismerhettek az olvasók. Miért döntöttél úgy, hogy egy másik korosztálynak is elkezdesz írni?

Mészáros Dorka: Sosem határoztam el azt, hogy én csak ifjúsági könyveket fogok írni, egyszerűen azok a történetek jöttek először, melyek annak a korosztálynak szólnak. Aztán megírtam a Nem biztos, hogy visszajövök című sztorit, és egyértelmű, na, meg természetes is volt, hogy az egy felnőtt regény. Nagyon örültem, hogy a General Press Kiadó látott benne fantáziát, és megjelentették. Remélem, jönnek majd olyan történetek is, melyek gyerekeknek vagy épp fantasy rajongóknak íródnak. Nem is én határozom el magam a célközönséget illetően, hanem maga a sztori „dönti el”, kit szólít meg.

C&S: Kriminológusként könnyebb bűnügyi regényt írni? Mi jelentette a legnagyobb nehézséget?

M. D.: Olyan szempontból sokkal könnyebb, hogy hitelesen fel tudom rajzolni a motivációkat, miért követ el bűncselekményt valaki, miért pont úgy követi el, hogyan jut el odáig, mi áll egy-egy cselekvés hátterében. Ismerem az eljárásrendet, a Büntetőtörvénykönyvet, a rendszer működését. Ugyanakkor ez az előny egyben a nehézség is, hiszen feltett célom volt a lehető legpontosabban, leghitelesebben ábrázolni a nyomozati munkát. Éppen ezért segítséget is kértem két nagyon jó barátomtól, egy bűnügyi szakjogásztól és egy nyombiztosító technikustól.

C&S.: Mind a Mimézis, mind pedig az előző krimid, a Nem biztos, hogy visszajövök is kifejezetten sötét hangulatú, erősen társadalomkritikus írás. Sokban emlékeztetnek a skandináv krimikre. Van ebben valami szándékosság? Milyen krimiket olvasol szívesen?

M. D.: Bevallom őszintén, hogy nem olvasok skandináv krimiket. Legalábbis kifejezetten nem keresem őket a könyvesboltokban. És nem állt szándékomban rájuk hasonlítani. Egyszerűen a magyar valóságban tartottam a történeteket, ami ezek szerint hajaz a skandináv valóságra. Igyekeztem manír, púder nélkül ábrázolni rendkívül nehéz sorsokat, történeteket, és a realitást megőrizve kanyarítani őket. Van, hogy nincs katarzis, vagy nem ott kell keresni, ahol az olvasó várja. Szerintem, ha valaki szereti a krimiket, és sok krimit olvas, nem baj, ha néhány darab nem a CSI részek forgatókönyvét követi.

Egyébként mindenféle krimit olvasok, egy jó címmel és fülszöveggel meg lehet venni kilóra függetlenül attól, milyen fajta krimiről van szó.

C&S.: A Mimézis több szereplője is küzd valamilyen traumával, amit nehezen tudnak feldolgozni. Hogyan lehet egy-egy ilyen esetet hitelesen bemutatni? Mire kell nagyon odafigyelni?

M. D.: Elsősorban arra, hogy traumát és traumát nem lehet összehasonlítani. Mindenki másképp él meg egy történést, ami nekem trauma, arra, lehet, te csak legyintesz. És nem is szabad ledegradálni a másik traumáját. Rendkívül lényeges azt is megmutatni, hogy mindig van segítség, és érdemes is segítséget kérni. Nem jó (nagyon sokáig) egyedül maradni egy traumával. A „gyógymódok” is széles skálán mozognak. Valakinek rögtön segít a terápia, valakit másképp kell megközelíteni, például egy kiadós bokszolás lehetőségével. Megint akad, aki szándékosan nem akar túllépni valamin, aminek számos oka lehet. Fontosnak tartom, hogy beszéljünk ezekről a traumákról, arról, ami egy-egy emberben végbemegy. Ezek a mindennapjaink, szerves részét képezik annak, ahogy egymáshoz viszonyulunk.

C&S: Mind a Mimézisben, mind a Nem biztos, hogy visszajövök című krimidben a szereplők között megjelennek a társadalom perifériájára szorult alakok, szexuális kisebbségek, vagy egyszerűen olyan karakterek, akik valamilyen szempontból eltérnek a nagy átlagtól. Miért tartod fontosnak, hogy őket is megmutasd az olvasóknak?

M. D.: Nem feltétlenül gondolom azt, hogy ezek a karakterek eltérnek a nagy átlagtól. Inkább nem tudjuk, hogy a nagy átlag egyénei milyenek. Mindenkinek vannak titkai, és a személyiségünk rejtett dimenzióit csak ritkán fedjük fel a többség előtt. Mivel kevés a nyitottság a társadalomban, ezért kirívónak érezzük ezeket a karaktereket, és mi nyomjuk ki őket a perifériára. Viszont ha onnan közelítünk, hogy tanárokról, rendőrökről, és a többi, van szó, akkor ők is masszívan részei a nagy átlagnak. Csak fogtunk egy nagyítót, és beleástunk a lelkükbe.

Ahogyan a traumák esetén, a karakterek szempontjából is lényegesnek tartom, hogy lehessen ezekről a dolgokról beszélni, beszélgetni. Az empátia, a figyelemmel való odafordulás, az érzékenyítés mind-mind célom. És az érzékenyítést nem úgy kell érteni, hogy igenis fogadj el valamit, ami téged taszít, hanem fogadd el azt, hogy ilyen van, hogy bizonyos dolgokról mások eltérő véleményen vannak, és ne címkézz, rekessz ki. A karaktereimmel arra próbálok rávilágítani, hogy nem vagyunk se tökéletesek, se egyformák, se fekete-fehérek. Igenis hibázunk, szenvedünk magunktól, küzdünk a saját démonainkkal, melyek egy részét mi magunk teremtettük, de ha észrevesszük egymás harcát, vegyük észre azt is, hogy nyújthatunk segítő kezet – ha akarunk, ha készen állunk, ha van bennünk elég erő.

C&S.: A Mimézis egyik főhőse, Varga Gergő már az egyik korábbi regényedben is szerepelt. Miért érezted úgy, hogy Gergőnek egy újabb történetben is szerepelni kell? Mitől különleges számodra ő?

M. D.: Már az Én vagy senki írásakor tudtam, hogy ebben a karakterben sokkal több van, őt szeretném továbbvinni. A Mimézisben végre adatott neki egy újabb lehetőség. Gergőben rengeteg minden rejlik, jól kibontható. Szerettem volna neki esélyt adni, és úgy vélem, működött. Remélem, nemcsak ebben a kötetben, hanem még sokszor találkozhatnak vele az olvasók.

C&S.: Várható-e Gergő, Réka és a többiek történetének folytatása? Számíthatunk-e esetleg egy sorozatra?

M. D.: A tervek megvannak, a fejemben már több kötet összeállt, csak az idő kell, hogy papírra vethessem mindet.

M. D.: Jelenleg a következő ifjúsági kötetemen dolgozom, nagyon dorkás lesz, azt megígérhetem. A háttérben pedig zajlanak a következő (gergős-rékás-tonis-ferdinándos-eleméres) krimi előkészítő munkálatai is.