Melyik a kedvenc gyermekkori könyve? Van-e most aktuális kedvence?

Az az igazság, hogy valójában sosem olvastam valami sokat – sem gyermek-, sem felnőttkoromban –, de ha választanom kellene egy könyvet a gyerekkoromból, akkor valószínűleg az O Escaravelho do Diabo (Az ördög skarabeusza) lenne az. (Mint tudják, Brazíliában nőttem fel.) A történet egy gyilkosról szól, aki egy fekete skarabeuszt küld az áldozatainak, mielőtt végez velük.

Nagyon-nagyon nehéz egy mostani kedvencet választanom, mivel az olvasási szokásaim azóta sem változtak, de a két legjobb könyv, amit az elmúlt években olvastam, a Nevem Pilgrim Terry Hayestől és a The Analyst (Az elemző) John Katzenbachtól.

Évekig dolgozott kriminálpszichológusként. Hogyan alakította ez a tapasztalat az írásait? Mennyire valószerűek a bűntettek, amelyeket a regényeiben elkövetnek?

A kriminálpszichológusként eltöltött évek óriási hatással vannak az írásaimra. Azért választottam a regényeim főszereplőjének egy egykori kriminálpszichológust, mert így hasznosíthatom a tudásomat a történeteimben. A regényeimben előforduló bűncselekmények és bűnügyi helyszínek közül nagyon sokat igazi bűntettek ihlettek, például azok az esetek, amelyeken a rendőrségi pályafutásom alatt dolgoztam.

Sokáig zenészként is dolgozott. Miért döntött úgy, hogy elkezd írni?

Igazából sosem terveztem, hogy könyvet fogok írni. Soha nem gondoltam arra, hogy írásból éljek, és sosem foglalkoztam azzal, hogy történeteket és karaktereket találjak ki, amelyeket majd egyszer papírra vetek. A könyvírás egy 2007-es álom egyenes következménye volt.

Sok év óta kóros álmatlansággal küzdök. Nem az a probléma, hogy ne tudnék elaludni, hanem az, hogy nem alszom végig az éjszakát. Általában elég gyorsan álomba merülök, és nagyjából egy-két órát alszom, majd felébredek az éjszaka közepén. Majd alszom háromnegyed órát, aztán felébredek öt percre. Utána alszom egy órát, megint felébredek, és ébren vagyok öt percet, és ez így megy reggelig. Elég nagy szenvedés, elhihetik. Nagy ritkán sikerül egy huzamban hat órát aludnom, és az egyik ilyen kivételes alkalommal, amikor az egész éjszakát átaludtam, volt egy nagyon bizarr álmom. Az is szokatlan volt benne, hogy teljesen hihető történet állt össze belőle, volt eleje, közepe, vége. Az álmaim sosem ennyire koherensek. Nos, mivel krimiket írok, elég furcsán hangzik, de az álmom egyáltalán nem volt krimiszerű, sőt elég távol állt attól. Másrészt az is furcsa volt, hogy reggel az egészre vissza tudtam emlékezni: ez is olyasmi, ami csak ritkán történik meg velem.

Eléggé meglepődtem, hogy teljesen vissza tudok emlékezni az álmomra, ezért csak úgy mellékesen megemlítettem az akkori barátnőmnek. Erre ő megkért, hogy meséljem el a történetet, és én így is tettem. Nagyjából tíz perc alatt előadtam neki az egészet az elejétől a végéig, és – ez a harmadik furcsaság – egyáltalán nem unta, sőt épp ellenkezőleg: rám nézett, és azt mondta: „Chris, tudod, mit? Le kellene írnod ezt a történetet. Elég ötletes, és nagyon tetszik a csavar a végén.”

A negyedik furcsa dolog az volt, hogy azt válaszoltam neki: „Tudod, mit? Azt hiszem, le is írom.” Semmilyen tapasztalatom nem volt ugyanis az írásban. Úgy értem, soha még egy novellát sem írtam egész életemben.

Másnap reggel, minden valószínűség ellenére, megtartottam a szavamat. Leültem a számítógép elé, hogy megírjam az első fejezetét ennek a bizarr sztorinak, amit előző nap álmodtam. Amikor befejeztem, azt gondoltam: „Ez őrület! Soha életemben nem jutott eszembe, hogy könyvet vagy akár csak egy novellát is írjak, de ha időt és energiát akarok szánni erre a dologra, akkor a kriminálpszichológusi múltam miatt valószínűleg sokkal érdekesebb lenne a cselekmény, ha pszichológiai thrillert írnék, mint ha bármilyen más műfajban próbálkoznék.”

Végre elkezdtem logikusan gondolkozni.

Nos, miután mindez tudatosult bennem, úgy döntöttem, ahelyett hogy rátérnék a második fejezetre, inkább megpróbálom újra megírni ennek a történetnek vagy regénynek – vagy bármi is legyen, amit csinálok – az első fejezetét, ezúttal a thriller műfajában. Be kell vallanom, hogy az álmommal ellentétben egyáltalán nem volt meg a fejemben a krimi teljes cselekménye. Egyszerűen csak írtam valamit, amiről azt gondoltam, hogy jó kezdete lenne egy thrillernek.

Másnap mindkét fejezetet odaadtam a barátnőmnek, és megkértem, hogy mondjon őszinte véleményt róluk.

„Nem igazán szeretem a detektívtörténeteket – mondta, miután mindkettőt elolvasta. – De el kell ismernem, hogy a thrillerváltozat sokkal izgalmasabb a másiknál.”

Ennyi. Ezzel eldőlt a dolog: thriller lesz.

Akkoriban teljes állásban egy szoftverfejlesztő cégnél dolgoztam, ezért csak esténként és néha – de nem mindig – hétvégenként tudtam írni. Hónapokig úgy írtam, hogy nem volt meg a teljes cselekmény a fejemben. Minél többet írtam, annál több ötletem lett. Az első fejezetből következett a második, majd a harmadik, és így tovább. Tíz hónappal később befejeztem A keresztes gyilkost.

Fogalmam sem volt róla, hogy a könyvet ennyire szeretni fogják majd nemcsak az Egyesült Királyságban, de sok más országban is, és igazán megtisztel, mennyire támogatnak az olvasóim.

Londonban él, de a regényei Los Angelesben játszódnak. Okoz-e bármi problémát, hogy hiteles környezetet teremtsen a műveiben?

Nem, semmilyen gondot nem okoz a hiteles környezet megteremtése. Sokáig éltem Los Angelesben, és azért játszódnak ott a regényeim, mert sok évig dolgoztam az Egyesült Államok rendőrségénél, és sokkal jobban ismerem az ottani munkafolyamatokat, mint az Egyesült Királyság-belieket, és jóval egyszerűbb olyasmiről írnom, amit jobban ismerek.

Robert Hunter erős, ugyanakkor érzékeny személyiség. Melyek azok a személyiségjegyek, amiket a legjobban kedvel benne, és melyek azok, amiket nem annyira?

Amit a legjobban kedvelek Hunterban, az az, hogy milyen nyugodt. Nem az a típus, akiben hamar felmegy a pumpa. Tudom, hogy ez elég elfogultan hangzik, de nincs olyasmi, amit ne kedvelnék benne. Ha lenne, akkor egyszerűen változtatnék rajta, hiszen én írom a könyveket, amelyekben szerepel.

Ha három szóban kellene jellemeznie a regényeit, mely kifejezéseket választaná?

Vedd meg őket! J

Ha lenne egy nap, amikor azt csinálhatna, amit csak akar, hogyan töltené el?

Ez könnyű kérdés, egész nap partiznék a barátaimmal.