Interjú Ruth Hogannel
Interjú Ruth Hogannel, Az elveszett tárgyak őrzője című regény szerzőjével.
Melyik a kedvenc gyerekkori könyve? Van-e most aktuális kedvence?

Gyerekkoromban az egyik kedvenc könyvem C. S. Lewis Az oroszlán, a boszorkány és a ruhásszekrény című műve volt. Jelenleg nem tudok kedvenc könyvet mondani, de mindig visszatérek Jane Austenhez és Charles Dickenshez.

Mikor és miért döntött úgy, hogy író lesz?

Gyerekkorom óta írok elbeszéléseket. A házunk tele volt könyvekkel, és a szüleim megtanítottak olvasni, mielőtt iskolába mentem. Faltam a könyveket, és azt hiszem, a könyvek iránti szeretet szülte a vágyat, hogy én magam is történeteket találjak ki. Az egyetemen dráma és angol szakra jártam, aztán lett egy rendes munkám. Egészen a harmincas éveim elejéig nem írtam, akkor azonban volt egy autóbalesetem, ami miatt nem tudtam teljes munkaidős állást vállalni. Ekkor kezdtem több energiát fektetni az írásba, és egyszer csak megtalált egy irodalmi ügynök, tavaly pedig megjelent az első regényem. Így lettem főállású író, és imádom!

Általában honnan merít ihletet a regényeihez? Mi inspirálta Az elveszett tárgyak őrzőjét?

Dokumentumfilm-függő vagyok – minél furább, annál jobb! Nagyon szeretem a fotókönyveket, óriási gyűjteményem van belőlük. Elég vizuális típus vagyok, és rájöttem, hogy a fényképek nézegetése közben nagyon sok ötletem támad mind a szereplőket, mind a helyszíneket illetően. Nagy rajongója vagyok Diane Arbus, Martin Parr, Robert Doisneau és Dennis Hopper fényképeinek. Nagyon szeretem Ari Seth Cohen Advanced Style című könyvét. Javíthatatlan vagyok abban, hogy mindig figyelem az embereket, és hallgatózom. A vasútállomásokon és a repülőtereken csendben ülök a sarokban, nézem, ahogy zajlik az élet, és jegyzetelek!

Az elveszett tárgyak őrzőjének az ötlete eredetileg két újságcikkből pattant ki: az egyik arról szólt, hogy milyen különös tárgyak kerülnek a talált tárgyak osztályára, a másik arról, hogy mi lesz azokkal a hamvakkal, amelyeket az elhunyt hozzátartozói soha nem visznek el a krematóriumokból. A főszereplőmet, Anthony Peardew-t pedig az egyik korábbi szomszédom ihlette, aki a menyasszonya halála után egyedül élt, és kényszeres gyűjtögető lett. Elképzeltem, hogy a szerelme által hagyott űrt – mind fizikai, mind lelki értelemben véve – azokkal a tárgyakkal töltötte be, amelyeket az élete során gyűjtött. Azért neveztem Anthonynak, a házát pedig Pádua-laknak, mert Páduai Szent Antal az elveszett tárgyak védőszentje.

Egy interjúban olvashattuk, hogy a regény írása közben ön is elkezdte gyűjteni az elveszített tárgyakat, amelyeket az utcán talált. Mi volt a legérdekesebb darab?

Egy pár ezüstszínű platformcipő.

Előfordult már önnel, hogy elveszített valamit, amit valaki megtalált, és visszajuttatott önnek?

Sajnos nem!

Ki a kedvenc karaktere a könyvből?

Napsugár (és Douglas, Baby Jane meg Répa!)

Ha három szóban kellene jellemeznie a regényeit, mely kifejezéseket választaná?

Felemelő, gondolatébresztő, humoros.

Ha lenne egy nap, amikor azt csinálhatna, amit csak akarna, hogyan töltené el?

Felszállnék az Orient Expresszre, és elutaznék Velencébe. Egész nap olvasnék, bámulnék kifelé az ablakon, figyelném az utastársaimat, és pezsgőznék!

 

 
Fordította: Bart Dániel, Bart István
Egy férfi úgy dönt, váratlanul meglátogatja a szeretőjét, de egy vadidegent lát kilépni a nő lakásából. Hűtlenséggel vádolja, majd a vita hevében megüti a nőt, aki azonnal meghal. A...
Fordította: Bánki Vera
Laurel és Zach harmonikus házasságát csak egy kisbaba érkezése tehetné teljesebbé. A pár komoly anyagi áldozatot vállal, hogy saját gyermekük születhessen; a sorozatos kudarcok után pedig...
Könyvportál Líra könyv Kiskereskedelem Nagykereskedelem Kiadók Kapcsolat Oldaltérkép ADATKEZELÉSI TÁJÉKOZTATÓ