Ez a karácsonyeste volt a vízválasztó, a jelzés, hogy innen már nincs visszaút. A rá következő hónapok alatt a fiúban mély kötődés alakult ki. Előtte megvolt a maga élete, társasága. Ettől kezdve az öccse lett számára a legfontosabb. A szobáik egymás mellett voltak. A házban minden reggel a fiú ébredt elsőként, és amint letette a lábát a rideg kőburkolatra, kirázta a hideg. Felkelés után első útja a fehérre mázolt, díszes kovácsoltvas vázas kiságyhoz vezetett, amelyben ő és a húga is aludtak, amíg ki nem nőtték, és nem követeltek maguknak megfelelő fekhelyet, amelyben elférnek.

De ettől a gyerektől nem számíthattak ilyen igényekre. Neki sokáig megteszi majd ez a kiságy. A fiú kitárta az ablakot, beengedte a szobába a reggel frissességét. Óvatosan kivette a gyereket, megtanulta, hogyan kell, egyik kezével a tarkóját támasztotta, és átvitte a pelenkázóasztalra. Tisztába tette, felöltöztette, aztán vigyázva levitte a földszinti konyhába, hogy belekanalazza a kompótot, amelyet előző este az anyjuk odakészített. De még mielőtt mindezeknek nekilátott volna, behajolt hozzá az ágyba. Finoman odanyomta az arcát az övéhez, és egy darabig úgy maradt, mozdulatlanul, szerette érezni a bőrén az öccse sápadt bőrének finom simaságát. Élvezte, ahogy az érintése alatt a pufók, puha arcocska besüpped, és hogy védtelenségében tűri a simogatást, sőt talán egyedül neki, a bátyjának hagyja, hogy cirógassa.

A gyerek egyenletesen szuszogott. Mindketten szemlélődtek, de a szemük nem ugyanúgy látott, a fiú tudta jól. Ő az ágy rácsának csavart mintáit nézte, és mögöttük a patakpartra nyíló ablakot, a gyerek egy egészen más, a kívülállók számára érthetetlenül szerveződő valóságot. A fiúnak ez így megfelelt. Majd ő lát helyette. Elmeséli neki, milyen az ágy és az ablak, elmeséli neki a vízesés fehéren csipkéző tajtékját, a közeli hegyet, az udvar kékesfekete palaburkolatát, a fakaput, a birtokot határoló kőfalat, rólunk, a napfényben rézvörös izzású kövekről is mesél neki, meg a hasas, kétoldalt füles cserepekben gyarapodó növényekről.

A gyerek türelemre tanította. A hűvös önfegyelem hosszú ideig bevált nála, hogy leplezze belső nyugtalanságát. Szívesebben provokálta a dolgokat, mintsem tétlenül várja, hogy bekövetkezzenek. A többiek meg csodálták a merészségét, és zokszó nélkül mentek utána. De az igazság az, hogy a fiú annyira rettegett a kiszolgáltatottságtól, hogy inkább elébe ment az eseményeknek. Így ahelyett, hogy gyáván megfutamodott volna az iskolaudvar csatározásai, a hegyvidéki éjszaka vaksötétje, a denevérek támadása elől, a saját kezébe vette az irányítást. Teljes mellbedobással vetette bele magát mindenbe, az iskolai villongásokba, a legsűrűbb éjszakába és a pince mélyébe, ahol a denevérek felriadtak a rajtaütésre, és pánikszerűen cikáztak a boltívek alatt.

A gyerekkel mindez nem működött. A gyerek egyszerűen csak ott volt. A létezése nem tartogatott semmilyen kellemetlen, sem kellemes meglepetést. A fiú megérezte, hogy mellette nem sokat ér el hősködéssel, okosabb, ha eleve megadja magát. Egészen megjuhászodott, mintha elért volna hozzá egy távoli üzenet, amely rányitotta a szemét a hegyekből áradó harmóniára, egy szikla vagy egy vízfolyás öröknek tűnő jelenvalóságára, a lét önmagáért való szépségére. Csendben alávetette magát a természet törvényeinek, elfogadta a belőlük fakadó nehézségeket, nem hőbörgött, nem is kesergett miattuk. A gyerek ott volt, olyan magától értetődően, akár a földfelszín bármelyik gyűrődése. „Tartással többre jutsz, mint ha kivársz”, gyakran járt a fejében ez a környékbeli szólás. Nem, itt nem volt helye lázadásnak.

A legjobban a közönyös jóságot, az eredendő ártatlanságot szerette a gyerekben. A veleszületett megbocsátást, hogy soha nem ítélkezett. Írmagja sem volt benne a kegyetlenségnek. A boldogságához nem sok kellett, olyan egyszerű dolgok csupán, mint hogy valaki megmosdassa, megetesse, ráadja a puha, lila pizsamáját, megsimogassa. A bátyja felfogta, hogy az ilyen tőről metszett romlatlanság ritka madár. És ez felkavarta a lelkét. Amikor a gyerek mellett volt, nem hajszolta az életet, nem félt, hogy lemarad valamiről. Mert az élet ott volt az orra előtt, nem volt benne semmi riasztó, sem küzdelmes, egyszerűen csak zajlott. 

Molnár Zsófia fordítása