Imádnak gyilkolni, egymást mégsem ölik a krimiírónők

Talán nem mondok nagyot azzal, ha azt állítom: a könyvkiadás piaca egy rendkívül zárt világ. Régebben, olvasóként mindig azt képzeltem, hogy az írók valamiféle különleges képességgel bíró, már-már emberfeletti lények, akiket megközelíteni – nos, leginkább a „lehetetlen kategóriába” tartozik. Aztán én magam is az íróvá válás útjára léptem, és igen hamar ledőlni látszottak a korábban kirajzolódott prekoncepciók a fejemben. Kapinya Viktória interjúja.

A mai kor írója már legtöbbször nem emel falat maga köré, és cseppet sem elérhetetlen az olvasók számára. Mi több, szívesen találkozik a közönségével, szervez író-olvasó programokat nekik vagy épp velük közösen. De mégis hogyan válik valaki kezdőből ismert szerzővé ma Magyarországon? Hátrány-e, hogy férfi vagy nő az illető? A magányos szakma dacára lehet-e csapatban énmárkát építeni női szerzőként? Összetartanak-e korunk írónői, vagy inkább csak versenyeznek egymással? Cserháti Éva és Patkó Ágnes krimiírónőkkel vágtunk egymás szavába ezekben a témákban, olyannyira belelendültünk a közös gondolkodásba.

Egyre többet látni titeket együtt különféle könyves eseményeken, ami természetes, hiszen mindketten krimit írtok. Viszont, amit együtt csináltok, az az átlagosnál jóval tudatosabb, mivel közösen is szerveztek programokat, a krimi műfajhoz kapcsolódó eseményeket. Mennyire érzitek azt, hogy összeforr a nevetek?

Patkó Ágnes: Abszolút. Kis vicces illusztráció, hogy az egyik könyves blogger nemrég kirakott egy videót arról, hogy megkapta a kiadótól a könyvemet, és hogy októberben fogja elolvasni Évától az Albatrosz-rejtélyt is, meg az enyémet is. Majd, amikor megemlítette, hogy mind a kettőről tervez kibeszélőt, véletlenül azt mondta, hogy „és akkor sorra kerül majd Cserháti Ági könyve is”. Összevonta a nevünket.

Cserháti Éva: Amikor júniusban kinn voltam a Könyvhéten, standfelügyeletet vállaltam a Műfordítók Egyesületében, – mivel műfordító is vagyok – olyan helyen álltam, ahol nem lehetett engem azonosítani. Jött egy nő, rám nézett, és azt mondta:

„Maga egy krimiíró. A Halálos Rozé!” Mondtam, hogy nem, én a másik vagyok. Erre mintegy megvilágosodva nyugtázta: „Akkor a Sellő!” (A Sellő titka – szerk.)

Ágnes: Látod, így kezdünk egy branddé válni! (nevetnek)

Éva: Igen, a nevünket nem tudta, de azt összekapcsolta, hogy ha nem a Halálos Rozé, akkor csakis a Sellő lehetek.

Hogyan fűződött ennyire szorosra a kapcsolatotok? Köze van hozzá annak, hogy „női krimit” írtok?

P.Á.: Több olyan eseményen is voltunk együtt, amit Éva krimiírónőkkel közösen szervezett, de én már korábban is jártam hozzá ilyen-olyan műhelyekre.

Cs.É.: Aztán amikor az Áginak megjelent az első könyve, akkor kezdtünk el komolyabban együtt dolgozni, ötletelni, mert azt éreztük, hogy ebben hatalmas potenciál van.

Az olvasók már-már csapatként kezelnek minket, még akkor is, hogyha a közönségben van eltérés. Mert nyilván van, aki jobban szereti a cozy műfajt, és van, aki inkább a történelmi krimit kedveli.

P.Á.: A „női krimire” reflektálva, mi igazából teljesen más alapműfajt írunk. Én is azt gondoltam, hogy nyilván van keresztolvasottságunk, de biztosan nem pont ugyanaz az olvasótáborunk.

Két halmaz, ami összeér valahol…

P.Á.: Igen, de nem ugyanaz a halmaz.

Visszatérve kicsit a műfajra, illetve arra, hogy mi számít női kriminek, van-e egyáltalán ilyen. Mennyire ismerik itthon ezeket az alműfajokat az emberek? Személy szerint én azt látom például a moly.hu könyvértékelő portálon, hogy sokszor van meglepetés vagy csalódás abból, hogy klasszikusabb krimit vár az olvasó, de cozy crime-ot kap.

P.Á.: Igen, a Halálos Rozéval kapcsolatban ez visszatérő probléma volt. Pedig mi mindent megtettünk a kiadóval, hogy ne tűnjön skandináv kriminek. Még a borító is rózsaszín…

Cs.É.: Az a helyzet az egész magyar krimivel, – és ezért is jó csoportban dolgozni –, hogy egészen fals elvárásokat támasztanak vele szemben. Az alműfajokat nem ismerik az emberek. A férfi krimiírókat sokkal könnyebben fogadják be az olvasók a megszokott, szinte klasszikusnak számító hard boild, noir, thrillerbe hajló alműfajokkal, mert azok hozzák azt, amit az olvasók elvárnak.

Ezekből az elvárásokból fakad, hogy a női krimiírók által felvállalt alműfajokat van, aki fanyalogva fogadja. Például Ági könyve miért nem elég véres, az enyém meg miért nem elég gyors. Én utálom a gyors krimit.

P.Á.: Én azt gondolom, hogy mindegyiknek van olvasóközönsége. De nekem azért kicsit bejön ide ez a „nő téma”, hogy az én műfajom sokkal inkább egy női műfaj. Ez nem is kérdés, és nekem ezzel nincs is bajom, nem negatív jelzőként használom. Persze nagyon sok férfinek is tetszett. Bár olyan kommentet is kaptam férfitól, hogy a Halálos Rozét vonaton olvasáshoz biztos nem fogja elővenni, mert rózsaszín. Majd inkább becsomagolja. Mondtam neki, hogy oké… vagy olvassa e-könyvben.

Az ilyen sztereotípiák lebontásához is nagyon fontos szerintem, hogy nőként merjünk a megszokottól eltérőt alkotni. És, hogy tegyük ezt egymást támogatva, még ha van is köztünk egy egészséges verseny.

P.Á.: Igen. Minden energia afelé mozdít minket, hogy összefogottan, egy frontban lépjük fel. És szerintem, aki nem veszi észre ezt, az téved.

CS.É.: Nem arról van szó, hogy Magyarországon, teszem azt, ötszáz krimiíró van, és mind ugyanazokért a helyekért versengünk.

Szerintem, ha van itt verseny, akkor az a magyar krimi és a külföldi között van. A magyar krimi valamiért még mindig alul reprezentált itthon.

Mert ha megnézed, a magyar irodalomnak van külön helye a könyvesboltokban: ha bemész, látod, hogy általában van egy „magyar irodalom” nevű gúla, de „magyar krimi” nevű gúla még mindig nincsen. Ezért is jó, hogy mi Ágival mind a ketten erősítjük egymást. Mert ezáltal azt a jelenlétet is erősítjük, hogy van a magyar krimi, és azon belül is vannak a női krimi szerzők. És ez minél láthatóbb, annál jobb.

P.Á.: Hogyha a női támogatásról, a női barátságról a krimiíráson kívül is beszélünk, én elmondhatom, hogy magánéleti szinten, és egyébként minden munkámban is azt érzem, hogy a nők nagyon komolyan tudják egymást pártolni. Ezért szerintem női közösség nélkül nem lehet az életben előre menni, az egy tévedés.

Cs.É.: Szerintem a patriarchátusból fakad, hogy a nők könnyebben teremtenek kapcsolatokat, barátságokat.

Mert kell egy olyan háló, ami megtart ebben az egyenlőtlen versenyben – mert az van, hogy a világ egyenlőtlen: kész, passz. Én úgy látom, hogy mi könnyebben kapcsolódunk, de aztán az, hogy miből lesz erős szövetség, az közben dől el. Nem is tudnám megmondani, hogy Ágival a barátságunk kezdődött előbb, a szakmai érdeklődés, vagy a munkaszövetség. De valahogy így egyszerre.

 P.Á.: Jó, hogy kiemelted ezt, hogy az egyenlőtlen helyzetben levő nők, ha barátkoznak, kapcsolódnak egymással, akkor előrébb jutnak. Tanúsíthatom, hogy ez így van. De van egy másik oldal is: ha folyamatosan azt sugallják nekik, hogy ők úgyse barátkoznak, mert az élet egy verseny, és úgyis csak fúrni fogják egymást, és ezt el is hiszik, azzal az előrébb jutás esélyét is elveszítik.

CS.É.: Igenis van olyan, hogy működő női szolidaritás. Csak sajnos nagyon sok a mítosz gyártás ezzel kapcsolatban: a „cicaharc” nevezetű mítoszé például. Ez arról szól, hogy a nők csak versenyeznek egymással, aláásnak a másiknak, míg a férfiak a nagy összetartók. Engem a magyar könyvszakmában például csak nők támogattak.

P.Á.:  Érdekes a krimiírók közössége ezzel kapcsolatban:

már hallottuk, hogy a férfiak háborogni kezdtek, hogy mi nők túl láthatóak vagyunk, és ez nagyon rossz nekik, mert ők nem kapnak elég lehetőséget.

Cs.É.: Ja igen… Írd és mondd, mi csak azért vagyunk láthatóak, vagy eladhatóak, mert nők vagyunk, nem azért, mert jól írunk…

P.Á.: Vagy nem azért, mert esetleg ezért teszünk valamit. Vagy nem azért lettünk láthatóak nagyjából egy éve, mert elkezdtük együtt mozogni, és ez mindenkinek izgalmas, érdekes volt.

Én nem látom például, hogy minden magyar női szerző törekedne arra, hogy másokkal összeálljon, vagy, hogy ha össze is áll, akkor abból óriási előnyre tenne szert.

P.Á.: Persze, ebben sincs benne minden nő. De én nem gondolom, hogy ez a pár azért nincs benne, mert ő a nőket fúrja, hanem inkább azért, mert ő alapvetően nem egy közösségi ember, és amúgy férfiakkal sem mozog együtt.

Ez nem arról szól, hogy nőt vagy férfit fúrunk, hanem hogy a többieket úgy tekintjük konkurenciának, hogy akkor őt inkább lenyomni akarjuk. Nem mindenki kooperatív személyiség.

Ugyanakkor szerintem az, hogy összezársz valakivel, nem jelenti azt, hogy ne lehetnél versengő személyiség.

 P.Á.: Nem, mert ugye a kompetitívségnek van az a verziója, hogy úgy akarsz nyerni, hogy lenyomod a többit, meg van az a kompetitívség, hogy úgy akarsz nyerni, hogy a többiekkel együtt mész előre, de próbálsz jobb lenni náluk, és úgy próbálsz nyerni. Én ilyen vagyok.

Említettétek a láthatóságot, mármint, hogy együtt könnyebb kitaposni az utat az ismertséghez. Mennyire kell küzdenie szerintetek manapság nőként egy kezdő szerzőnek a könyvpiacon?

CS.É.: Jó kérdés… Amitől mi tartunk az Ágival, az pont az, hogy az a láthatóság, amit azáltal teremtünk, hogy mi egy csapat vagyunk, meg hogy mi szeretünk nőkkel együtt dolgozni, az nem csak úgy jön vissza, hogy megcsináltuk maguknak a láthatóságot, hanem úgy csapódik majd le, hogy így már nincs is szükségünk az intézményes támogatásra.

Pedig nagyon is szükségünk van rá, hiszen nem véletlenül teszünk bele annyi energiát az online-offline jelenlétbe, amennyit. Nem igaz?

 P.Á.: Szerintem ez megint tovább gerjeszti önmagát:

hogy úgy érezzük, hogy annyira hátrányból indulunk nőként, hogy muszáj magunkat előtérbe tolni. Ezért, egyrészt erőszakosnak tűnhetünk mások szemében, másrészt mindenki a férfiakat sajnálja, hogy ők szegények, nem láthatóak. Aztán az intézményrendszer ennek megfelelően jól meg is tolja őket, mert nekik jár.

Cs.É.: De olyat is hallottunk már, hogy a férfi szerzőknek bizonyos dolgok nem férnek bele a személyiségükbe, ezért nekik nem kell megcsinálni.

P.Á.: Mivel kívülről erőszakosnak tűnhetünk, könnyű azt is ránk fogni, hogy mi válogatunk, kiket hívunk el az általunk szervezett kriminős rendezvényekre. Holott ez nem így van. Nem azért válogatunk, mert egymást fúrják a nők, és mi kiválasztottuk a kedvenceinket, hanem azokat hívjuk el, akikről azt gondoljuk, hogy tudjuk velük egymást támogatni. És ez független attól, hogy férfi vagy nő az illető.

Cs.É.: Csak ahhoz kapcsolódnék, hogy fölmerül, mi válogatunk. Sokan úgy kezelik, mintha ez egy fizetett meló lenne. Az, hogy én önkéntesen kit támogatok, kivel csinálok rendezvényt, sajtómegjelenést vagy ötletelést, vagy közös vacsoraestet, az egy nem fizetett munka nekem. Azt legtöbben elfelejtik, hogy jó, hogy most itt beszélgetünk, meg nagyon jó, hogy az xy-magazin elhívott minket fotózásra, de ezekben az órákban mi nem keresünk pénzt.

Amitől minden alkalommal nagyon rosszul vagyok, hogy az ilyen megjelenések után sokan úgy beszélnek rólunk, mintha ezekért mi fizetést kapnánk.

P.Á.: Igen, mintha az lenne az alap, hogy ezekért fizetnek nekünk. És hogy mi önkényesen úgy és azoknak osztjuk le ezeket a lehetőségeket, ahogy akarjuk.

Cs.É.: Szerintem egyébként az Ágival a telefonbeszélgetéseink 90%-a munka. Folyamatosan azon dolgozunk, hogy hogyan lehetünk még láthatóbbak a magyar krimi kedvelői számára. És ezt nekünk magunknak kell csinálnunk, ami csak jóval később térül majd meg. Mi azért vagyunk ennyire jóban, mert ezekről ugyanígy gondolkodunk, az egymás előre lendítése teljesen kölcsönös.

Amennyire engem inspirálnak és segítenek az ő sikerei, azt gondolom, hogy én is ugyanannyire előre mozdítom azt, amit ő csinál. Szerencsére mindkettőnknek más készségei vannak, amiben jók vagyunk. Nagyon különbözőek vagyunk alapvetően, de abban mindenképp egyformák vagyunk, hogy nagyon sokat dolgozunk.

P.Á.: És persze ugyanaz az alapértékrendünk az emberekről és a világról is.

Lesz olyan szerintetek a magyar könyvpiacon a közeljövőben, hogy az írók többsége meg fog élni abból, hogy „pusztán” ír, és nem vállal mellé egyéb munkát?

P.Á.: Én nem látom, hogy ez hogyan, és miből tudna megvalósulni a közeljövőben. Kétféle kérdéssel szoktam találkozni: akkor ebből már jól megélsz, vagy ez az egész neked csak egy hobbi? Nyilván egyik sem igaz, hobbinak kicsit túl energiaigényes lenne, megélni pedig talán soha nem fogok belőle.

Cs.É.: Nekem vannak teljesen utópisztikus elképzeléseim arról, hogy egy társadalomnak, hogyan kellene bánnia a művészeivel. Azokkal, akik már letettek valamit az asztalra. Mondjuk nagyon örülnék egy minimál bérnek, és akkor átengedném a közösségnek a könyveim jogait. De ettől nagyon messze vagyunk.

Úgy tudom, hogy jelenleg is mindketten írtok már egy következő történetet. Mit lehet tudni ezekről, illetve lesz-e mostanában valami közös projektetek?

P.Á.: Most volt nemrég egy közös projekt, az én második könyvemnek, a Gyilkos Borvidéknek a szekszárdi bemutatója, amit Éva moderált, és óriási siker volt. De egyébként egy csomó projekten dolgozunk közösen. És igen, én most írom a Szekszárdi Vörös harmadik részét.

Cs.É.: Én a hatodik könyvemen dolgozom, ami nem krimi. Külföldön talán úgy mondanák, hogy ez a middle-brow irodalom. De ugyanúgy nőtörténet, rejtély, mint az eddigiek. Én ilyet tudok, ilyet szeretek írni. Nekem ez most nagy felfedezésem önmagam kapcsán, hogy amikor megpróbálom elereszteni a műfajt, akkor is a műfajt írom.

Viszont azt elengedtem teljesen, amit általában számonkérnek rajtam krimiíróként, hogy lassú történeteket írok. Ez olyan lassú könyv lesz, hogy nagyon! De nekem most így esik jól, így szeretem.

Ha már elengedés: mennyire feszélyez egyébként titeket a műfaji besorolás, vagy például a könyveitek bárminemű beskatulyázása?

P.Á.: Érdekes téma a női irodalom-férfi irodalom megkülönböztetése. Van egy ilyen mondás is, hogy a kriminél azért van rosszabb is, mert a romantikus a legalja. A megítélés szerint…

Tényleg van egy ilyen érzése az embernek, hogy sokan azt gondolják, az értéktelen, mintha az ilyen könyveken nem dolgozna a szerző. Nekem például a „lektűr” kifejezéstől futkos a hátamon a hideg.

P.Á.: Ehhez képest engem mindenki azzal „zaklat”, az összes olvasói találkozón, hogy mikor fogok romantikust írni. Férfiak is. Amúgy a legagresszívabban a férfiak követelik rajtam, hogy Renátának (A Szekszárdi Vörös sorozat főszereplője – a szerk.) miért nincs pasija, és mikor fog végre férjhez menni.

Mintha úgy éreznék, hogy a világ nincs rendben, mert ez a Renáta remekül boldogul egyedül is, a barátnői meg a barátai segítségével. És ez így nekik nem oké, ezen valamit ki kell javítani, hogy helyreálljon a világ egyensúlya.

Cs.É.: Most, hogy ezt mondod, eszembe jutott valami, hogy mi is lehet a bajuk sokaknak ezzel a cozy crime-mal a patriarchátus szempontjából. Szerintem az, hogy úgymond „elnőiesít” egy férfi műfajt, ezáltal pedig felforgatónak számít. Ezen a gondolati síkon maradva Renáta már sokkal jobban járna, ha férfi lenne.

Mert az önálló nő alakja a rendes krimiben még csak-csak elmegy, de hogy utána egy cozy crime-ban még bekerül főszerepbe is, az már túl sok a világnak. Hogy nem kell neki mondjuk egy férj, akire támaszkodni tudna… ezt nem értik sokan.

P.Á.: Sőt, nem csak hogy nincs szüksége férjre, de még jól is érzi magát egyedül.

Kaptam ehhez kapcsolódóan olyan női kritikát is egyébként, hogy túl sok a lakberendezés, túl sok a rózsás csésze meg a takarítás, és hogy ez gáz, mert hogy ezt senki nem élvezheti. Vagy ha ezt valaki mégis élvezi, akkor az biztos nem egy okos nő, aki mondjuk önállóan boldogul az életében.

De ez megint csak sztereotípia. Én például remekül ki tudok kapcsolódni rendrakás közben, mi több, a most készülő harmadik regényem alapjait is takarítás közben sikerült fejben lefektetnem.

P.Á.: Amikor elkezdtem írni ezt a könyvet, számomra sokkal fontosabb volt, hogy Renátának nőnemű baráti hálója legyen, mint mondjuk az, hogy ki legyen a pasija.

Cs.É.: Ezen a ponton nagyon fontosnak tartom kiemelni, hogy te is egy olyan nyomozócsoportot építesz, amiben nők vannak. Az én nyomozócsoportomban három nő van, és most már az irodavezető is nő. Van két férfi is persze, de ők ezúttal sokkal inkább visszaszorulnak. Mert mi azt írjuk meg, amit az életben is csinálunk. Nekünk ez így önazonos.

Szerintem pont ez lenne a lényeg, hogy az életünk lehető legtöbb területén képesek lehessünk önazonosan működni. És ebbe az alkotás is beletartozik. Ha nekem épp az az önazonos, hogy egy vígjátékot írok, akkor az is egész biztosan megtalálja majd a közönségét, ahogy a romantikus is megtalálja a maga olvasóját. Ezért sem értem sokszor, hogy miért van még mindig látható és érezhető negatív megbélyegzése a szórakoztató irodalomnak az úgynevezett szépirodalom javára. Pedig nem az lenne a cél, hogy az emberek újra könyvet vegyenek a kezükbe bármi áron?

P.Á: Abszolút. Egyszer írtam egy cikket arról, hogy miért jó romantikus könyveket olvasni, amiben egy olvasáspszichológiával is foglalkozó pszichológussal beszélgettem. Ő mondta, hogy arra is jó lehet egy ilyen történet, hogy megküzdési mechanizmusokat tanuljunk belőle.

Cs.É.:  Látod, én ezért is szeretném, hogy az Ági romantikusat is írjon, mert abban biztos, hogy lenne olyan szerelem, olyan párkapcsolat, amiben a felek egyenlőek.

Az emberek sajnos nagyon kevés ilyen példát látnak a való életben. Egy ilyen sztori elolvasása után viszont lehet, hogy már a saját életükben is észrevennék, hogy amiben vannak az nem egy egyenlő párkapcsolat.

P.Á.: És egyébként, – hogy visszakanyarodjak a beszélgetés elejére –, hogyha a nőket meggyőzzük arról, hogy nem tudják egymást támogatni, csak fúrni tudják egymást, akkor még azt az eszközt is elvesszük tőlük, hogy a kapcsolati élményeiket összehasonlíthassák. A férfiak sokszor ki szoktak attól borulni, hogy megbeszéled a barátnőddel, hogy mi volt nálatok a konfliktus. Mondván, hogy azzal kiteregeted egy idegennek a titkaitokat. Miközben ez nem több egy eszköznél, aminek segítségével a nők visszajelezhetik egymásnak, hogy „figyelj, valami nincs rendben”.

Pedig egy külső szem sokszor objektíven többet lát, mint te, aki már akár évek óta ugyanabban a spirálban vagy, legyen szó párkapcsolatról, munkáról, vagy bármi más nehézségről.

Most, hogy ennyi mindent érintettünk, ugráltunk a műfajokban, dacoltunk az elvárásokkal, beszéltünk a láthatóságról és a női közösség erejéről, jöjjön még egy kérdés az együttműködésről: el tudjátok képzelni, hogy a közeljövőben akár egy közös könyvön is dolgozzatok együtt társszerzőként?

Cs.É.: Ha valaha ilyenre adnám a fejem, azt biztos Ágival csinálnám. De a közös írás soha nem vonzott.

P.Á.: Én abszolút, valójában többször is felmerült már, egyelőre nem komolyan, de szerintem mindkettőnkben motoszkál a gondolat. El tudom például képzelni, hogy a K.É.Z. csapata Szekszárdon nyomoz, és Renáta segít nekik.

Záróakkordként engedjétek meg, hogy megkérdezzem: mi a legfontosabb gondolat, amit a történeteiteken keresztül szeretnétek üzenni a nőknek?

P.Á.: Azt, hogy megérdemeljük, hogy erős nők legyünk, ez egyáltalán nem bűn, nem negatív dolog.

Higgyük el bátran, hogy megállunk a saját lábunkon, akkor is, ha van mellettünk egy férfi, és akkor is, ha éppen nincs. És ne gondoljuk, hogy ettől férfiassá válunk. Ó, és még egy: az a jelző, hogy női, semmilyen értelemben nem jelenti azt, hogy felszínes vagy értéktelen! Aki ezt sugallja, annak jobb hátat fordítani!

Cs.É.: Ha meg kell fogalmaznom egy üzenetet, az az lenne, hogy a nőknek is van múltja. Részesei és alkotói vagyunk a történelemnek, akkor is, ha nem szerepelünk a történelemkönyvekben. És, hogy jó visszanyúlni az elődökhöz, izgalmas felfedezni mennyire voltak olyanok, mint mi, és hogyan alakult az ő női sorsuk egy másik korszakban.

Cserháti Éva író, műfordító, amatőr futó és kertész, a magyar Krimifesztivál egyik főszervezője. Egy angliai kisvárosban él, ahol kreatívírást oktat. Az Albatrosz-rejtély az ötödik regénye.

Patkó Ágnes író, újságíró magyar-újgörög szakon szerzett diplomát az ELTE bölcsészkarán. Újságírói és szerkesztői pályáját a Nők Lapja Cafénál kezdte, majd női és életmódmagazinoknál dolgozott. 2009 óta szabadúszó újságíróként ír, illetve görög nyelvet tanít. A Szekszárdi Vörös sorozatával behozta Magyarországra a cozy crime műfaját.

https://noivalto.hu/ezvan/imadnak-gyilkolni-egymast-megsem-olik-a-krimiironok/