Ez az a krimi, amit nagyon ajánlok a műfaj kedvelőinek! Igazi gyöngyem a könyváradatban, legalábbis nekem nagyon elnyerte a tetszésem mind a krimi szállal, mind azzal a fanyar szarkazmussal, ami nem csak Kim Stone-ból árad, hanem majdnem az összes kollégájából.

A könyv eleje nagyjából ugyan úgy kezdődik, mint egy átlagos krimi: van egy sok évvel ezelőtti bűnügy, nagyon homályolsan felvázolva, aztán pedig megismerkedünk a nyomozókkal, a rendőrörssel, az életükkel, egyszóval kapunk egy felvázolt képet arról, hogy mibe csöppentünk. Visszanéztem Molyon – ahova redhagyó módon nagyon sok idézetet kiírtam ebből a könyvből –, és úgy a 29. oldalnál kezdődik a poénáradat, vagy legalábbis az a fajta irónia és szarkazmus, amit én személy szerint annyira szeretek. Először kétkedtem, de aztán elég gyorsan kiderült, hogy a könyvön végigível a szarkazmus, Kim Stone detektívfelügyelőnek tényleg ilyen a stílusa, amire a kollégák rá is kontráznak. Nálam ez volt az egyik olyan dolog, amiért nagyon gyorsan a szívembe zártam a történetet.

Maga a cselekmény mondhatni tipikus, de talán mégsem. Sokrétű és bonyolult, és pont a személyes dolgok miatt nem is azon volt most nálam a hangsúly, hogy ki a gyilkos, hanem hogy mi történhetett annó, vagy mi történhetett Kimmel, vagy hogy mi mindent tudhatunk meg Bryantről, a társáról. Engem általánosságban mindig a nyomozati szál szippant be, és valahogy mindig túlságosan rákoncentrálok, itt meg puff, pont az ellentéte történt. És talán nem is baj, nem is bánom. Mert túlságosan nyomasztó, sötét, és borzalmas, ha belegondol az ember, hogy ez tényleg megtörténhet. Mármint a nevelőotthonos szál, a gyerekek ellen elkövetett bűncselekmények. A jelenben játszódó gyilkolászás nem igazán hatott meg, arra a fajta "borzongásra" valamiképp már immunik vagyok. Ellenben Kim akaratereje és kitartása példaértékű, de nem ő az egyetlen női nyomozó, akit hasonló értékekkel ruházott fel a megálmodója.

A történet befejezése, lezárása a tipikus kissé hihetetlen kategória, de sokkal jobban sajnáltam volna, ha nem így alakul. Plusz sejteni lehetett, hogy mi történik Kimmel, hiszen hahó, ez egy sorozat első része, és amíg van folytatás, a főhős nem hal meg. Legalábbis én mindig ezt mondogatom magamnak, és eddig mindig be is jött. Kivéve a Trónok Harcában, de az egy teljesen más sztori :D

Összességében nagyon tetszett az Elfojtott sikoly, és bátran ajánlom is bárkinek, aki vevő a műfajra. Nekem nagyon tetszett a könyvől áradó mérhetetlen szarkazmus, számomra rengeteget tett hozzá a történethez. Alig várom a folytatást!

A teljes recenzió itt olvasható