Nem csalódtam a könyvben. Külsőleg is nagyon rendben van, és a belső tartalom sem okozott unalmas pillanatokat. Sokkal inkább izgalmat, keverve némi undorral, szomorú pillanattal, és néha egy-két mosollyal. Változatos érzéseket váltott ki belőlem a történet, pedig a legnagyobb feladata a krimiszál, amit jól hoz, mégis tudott az írónő másfajta érdekességeket is belecsempészni.

Azt hiszem elsőként a krimi részével kezdeném, ami két részre osztható. Egyrészt a fülszövegben felbukkanó öt gyilkos (akik közül páran igen hamar elhullanak), másrészt a régi gyermekintézet földjén található sírhelyek.
A fülszöveg egy sírt emleget, miközben a történetben több is van. Ez azért érdekes, mert a rejtély több izgalmat tartogatott, így a borító hátoldalán lévő szöveg és a könyv lapjain lévő olyan, mintha két sztoriról szólna, ami a végére összefonódott, értelmet nyert. Ezt egész a végéig észre se vettem, minden elismerésem az írónőé, mert csodásan bánt a cselekményvezetéssel.

"Az együttérzés egyszerűen hiányzik belőlem, mint egy amputált végtag. Nem lehet pótolni, és a másét sem lehet átültetni belém, de nem is akarnám. Hiszen az csak egy béklyó, amely az alacsonyabb rendű halandókat holmi erkölcshöz meg etikai kódexhez láncolja. Nekem viszont nincs kódexem, amihez tartanom kéne magam."

Imádom a nyomozásokat, főleg, ha a "másik oldal" nézőpontját is ismerem. Marsons a gyilkos által felidézte a szörnyű múltat, ami lányok életébe került. Borzalmasak voltak azok a részek, mégis szükséges volt ez a kiborító tartalom, mert valljuk be, ezzel lett még jobb az olvasnivaló. A trancsírozós horroroknál is eltakarjuk a szemünket, majd az ujjaink közt lessük a vérengző tartalmat, nem? Velem megesett már.

A történet nem csak a brutális gyilkosságokról szólt. Marsons írt egy olyan érzelmes apa-lánya kapcsolatot, ami engem sem hagyott hidegen. Mellékszereplők voltak, mégis a kitartásukkal, szeretetükkel, odaadásukkal pluszt vittek a regénybe. Sokszor előfordult az irónia is, amiben a főszereplő, Kim Stone nyomozónő tündökölt.

"– Mindenkivel ilyen szarkasztikus hangot üt meg, nyomozó?
Kim ezen gondolkodott két másodpercet.
 – Igyekszem – felelte végül.
Daniel Bate szembefordult vele. – Hát, akkor nem volt hiábavaló az igyekezete, mert ilyen udvariatlan, arrogáns, ellenszenves...
– Na, azért lassan a testtel, doki. Vannak rossz tulajdonságaim is."

Nagyon jó karakter, igazi kemény csaj, de sok esetben annyira sajnáltam. A veszteségekkel teli múltja nagyon megrázott, minden pillanatban eszembe juttatta a szeretetre éhes, elárvult, vagy magukra hagyott gyerekeket. Szívesen megismerném a múltja többi részét, de a felnőtt karakterből még többet szeretnék kapni. Jó lenne azt látni, hogy a határozott szereplő a kegyetlenséggel és sötétséggel teli világban megtalálja a szerelmet. Igen, én is érzem, átmentem nyálasba, de megkedveltem Kimet, és jó lenne néha önfeledtem mosolyogni is látni. Addig pedig beérem az igaz barátsággal, ami kollégájához, Bryanthez köti.

Összesítés: izgalmas nyomozás, brutális halálesetek, aminek egy részét a gyilkos szemén keresztül láthatja az olvasó, szimpatikus főszereplő, akinek mindene az igazságszolgáltatás.
Marsons debütáló regénye a krimi műfaj egyik kiemelkedő darabja, aki kézbe veszi, nem bánja meg azt a néhány napot, amit a történet olvasására fordít. Vagy inkább néhány órát?

A teljes recenzió itt olvasható