Azt hiszem, a legtöbb ember fél a változástól. Ráadásul, ahogy peregnek az évek, ez a félelem csak még tovább növekszik. Beleszoknak a hétköznapi rutinba, és képtelenek akárcsak elképzelni is, milyen lenne az életük máshogyan. A legtöbben csak akkor mernek változtatni, amikor biztosak benne, hogy a változás után nem lehet már rosszabb, mint előtte.

„Van, amikor az embert csak valami fájdalmas csapás tudja rábírni arra, hogy továbbálljon egy helyről, amely már nem illik hozzá, ahol már nem érzi jól magát.”
/Elizabeth Berg – Sorsok szőttese/

Pontosan ez az oka annak, hogy annyian élnek rossz párkapcsolatban, vagy szürkülnek meg egy rossz munkahelyen, maradnak ugyanabban a már nem otthonos lakásban, stb. Félünk a következményektől, és már nem is emlékszünk, milyen volt gyerekként félelem nélkül élni, szabadon. A félelemérzet kialakulása a pszichés fejlődés igen fontos része. Az egészséges mértékű félelem hasznos, hiszen a veszélyek elkerülésére késztet. De mi van akkor, ha már túlzásba visszük, és a megszokás rabjává válunk? Sok elvált ember már nem meri még egyszer tartós kapcsolatra/házasságra adni a fejét, sok ötven vagy hatvanon felüli ember pedig, ha szingli, meg sem próbálkozik már az ismerkedéssel, mert fél. Fél a változástól.

„Egyfajta terhet tényleg mindenki cipel. És ez a teher nem más, mint a félelem, ami sok bajt okoz, mert ráveszi az embereket bizonyos dolgokra, más dolgoktól pedig visszatartja őket.”

Pedig hányan gondolják úgy, hogy változtatni szeretnének! De a legtöbb ember csak ábrándozik, hogy milyen lenne másik városba költözni, munkahelyet váltani ahelyett, hogy legalább elindulna az úton. Sőt, a legtöbben csak homokba dugják a fejüket és nem is vesznek tudomást a problémáról.

„Az emberek sokszor nem vallják be, mit éreznek valójában, és ez rengeteg gond forrása.”

Gyakran az ember csak akkor képes változtatni, ha például egy teljesen idegen ember szájából hallja, hogy ez, ahogy az életük most éppen folyik, nagyon nincsen rendben. Mindig van egy pillanat, amikor az ember hirtelen megvilágosodik.

„A legtöbb embernek mástól kell hallania azt, amit már tud.”

Nem egyszerű rávenni magunkat a változásra. Néha az a legnagyobb baj, hogy mi sem tudjuk, mit kéne igazán tennünk. Biztos vagyok benne, hogy rengeteg olvasóm érezte már így magát, vagy éppen most érzi így magát.

„Embernek lenni annyit jelent, hogy kétségek közt élünk, szükséget szenvedünk és folyamatosan fejlődünk, alakulunk.”

„Azért iszonyúan nehéz bevallani önmagunknak, hogy mi az, amit a legjobban szeretnénk, mert ha nem kapjuk meg, iszonyúan nehéz lesz nélküle élni.”

 Elizabeth Berg – Sorsok szőttese című regénye közel sem egy amolyan lélekelemző könyv, sokkal inkább fordulatos regény, amelyben a főszereplő nő megteszi azt, amitől sokan félünk: változtat az életén, ráadásul már túl az élete delén. Külön fantasztikus és szívbemarkoló szófordulatokkal kecsegtet Szieberth Ádám fordítása, aki tökéletes példát szolgáltat arra, mennyire fontos egy regény élvezetekor a fordítás minősége.

A történet, mint olyan, sok, változás előtt álló nőnek, férfinak segítségére lehet, de csupán egy délutáni olvasmánynak is megfelelő. Olvasása közben sokszor elgondolkodtat, felkavar és egyszerre meg is nyugtat. Miközben beszippant minket a történet, akaratlanul is eszünkbe juttatja a mi döntéseinket életünk során, és akaratlanul is felteszi a kérdést: vajon mi mit mulasztottunk el?

 „Bernek különleges tehetsége van ahhoz, hogy megragadja a hétköznapi élet apró, gyakran szívmelengető részleteit” /NEWSDAY/

A teljes recenzió itt olvasható