Első találkozásom Nicholas Sparks-szal nagyon érzelmesre sikerült. A fülszöveg nem készített fel arra, hogy ez a történet ennyire mélyen megérint majd és a könyv végén egyszerre találkozom az élet szépségével és kegyetlenségével, és majd sírok ettől, és zokogok attól.

Ronnie és Jonah édesapjuknál töltik a nyári szünidőt. A hamarosan 18. évét betöltő Ronnie nem tudta megbocsátani apjának, hogy elhagyta őket, ezért három éve nem állt szóba vele. Megérkezésük után azonnal faképnél hagyja apját és kisöccsét, és a tengerparti kisváros vásári rendezvényén köt ki, ahol – bár elutasítóan és magának valóan viselkedik – megismeri azokat a fiatalokat, akik nagy mértékben befolyásolják és meghatározzák majd életének következő pár hónapját. Ronnie-val eleinte úgy voltam, hogy egy pimasz tinédzsernek gondoltam, aki jó dolgában nem tudja mit csináljon, elítéltem, azért, ahogyan az apjával viselkedett, nyilván itt előjött belőlem a szülő. Ahogyan azonban szépen, lassan megismertem rájöttem, hogy egy olyan fiatal lány, akiben nagyon sok belső érték van, és a zord viselkedéssel és lila csíkos hajával a bizonytalanságát és szeretetéhségét próbálja leplezni, amolyan tinédzser módon.

Megismerkedik Blaze-zel, majd Will-lel. Blaze élete sem úgy alakult, ahogyan szerette volna, elveszítette a lába alól a talajt, mindenféle bajba keveredett, sőt Ronnie-t is bajba keverte.

Ekkor került a képbe Will, aki éppen annyira különleges fiatal volt, mint Ronnie. Hamarosan szerelem szövődött közöttük, és én nagyon élveztem csipkelődéseiket, humorukat és izgultam értük. Az első szerelem még ha nem is tart egy életen át, mégis egy életre szóló, felejthetetlen élmény, és én nagyon örültem, hogy Will és Ronnie szerelmének szemtanúja lehettem. Nagyon megható volt, ahogyan a teknőstojásokat éjszakákon át őrizték, dicséretes dolog volt Will önkénteskedése, és Ronnie munkavállalása az akváriumban. Will hallgatását a Scott-tal kapcsolatos ügy miatt megértettem, bár nem értettem vele egyet, de ahogyan ez a dolog végül megoldódott nagyon szeretetteli és bölcs megoldás volt az író részéről.

Nagyon aranyos volt Ronnie kisöccse, Jonah, ahogyan az apjával készítette a templom ablakát, sárkányt eregetett, és ahogy a kekszekért harcolt és érvelt. A kisteknősök is kikeltek, eljutottak a tengerig, Ronnie boldog volt Will-lel, sőt, az apjával is közel kerültek egymáshoz.

Steve, aki valamikor a Juilliardon tanított, majd nem túl sikeres zongoraművészként járta a világot, önmaga megvalósítása közben azt vette észre, hogy tönkrement a házassága, ezért elhagyta a családját. Majd szülőhelyén telepedett le, ahol a városka lelkészét második apjaként szerette, ő tanította meg zongorázni gyerekkorában, különleges kapcsolat alakult ki közöttük. Steve végtelen türelemmel viselte Ronnie kicsapongásait és egyszerűen csak ott volt a lánynak, amikor szüksége volt rá. És mivel Ronnie alapjában véve egy értelmes, okos lány volt, egyszer csak azt vette észre, hogy az apja egy nagyon jó fej, szeretettel teli ember. Itt akár vége is lehetett volna a történetnek, mindenki boldog, és akkor azt mondtam volna, hogy ez egy nagyon jó könyv volt.

Ezután azonban következett az az esemény, ami engem az átlagosnál is érzékenyebben érintett és nagyon megviselt. Az élet kegyetlensége, amikor egyszerűen csak közbeszól a sors, mindegy milyen boldog vagy, rád mér egy olyan csapást, amit csak hatalmas erővel tudsz elviselni. Steve, Ronnie és Jonah megküzdöttek a borzalommal még a történet végén, a szívem majd megszakadt olvasás közben, Jonah kétségbeesése szinte elviselhetetlen volt, Ronnie ereje és Steve kitartása pedig bámulatra méltóan fantasztikus.

A könyv maga volt az élet, minden szépségével és szörnyűségével, az első szerelemmel, családi szeretettel, összetartással, titkokkal és megbocsátással. Kedves, bájos, ugyanakkor szívettépően megrázó. És nemcsak, hogy nagyon jó könyv volt, hanem egy fantasztikusan szép, megható történet, ami minden érzelmet megmozgatott bennem, és köszönet az írónak, hogy a végére egy nagyon szép befejezést tartogatott.