(kiadvány: A Vipera)

Térjünk ki a borítóra, jó? Örülök a kiadó arculatváltásának, jó, hogy megszűnt a kettévágott stílus, mert ez a borító teljes egészében megvett. A kép nagyon tetszik, a festői tájért odavagyok, ha ránézek úgy érzem magam, mintha ott ülnék a fűben, és nézném azt a csodás kastélyt. Főleg a kedvenc napszakomban. Éljen a naplemente!

Már a Harcosban nagyon jó felvezetőt kapott Lachlan McRuairi, azaz a Vipera, aki pont úgy mar, mint egy mérges kígyó. Csípős szavaival azonnal eléri, hogy senki se húzza keblére egy kis baráti ölelésre, de emellett fegyvereivel is kellemetlenül, legtöbb esetben halálosan megmarja ellenségeit.

"Hangtalan és halálos volt. A tökéletes fegyver."

Lachlan eléggé gonosz alak, de az eddigi olvasott elit csapattagok közül, ő a legjobban kidolgozott karakter. Az írónő már a kezdetektől jól építgette a férfi személyiségét, ami végre a saját kötetében szépen kibontakozott. Csökönyös gazfickó, azt meg kell hagyni, elég csúnyán bánt a kötet másik főszereplőjével Bellával, de mégis hamar megbékéltem vele. Éljen az E/3 írásmód!

"Lachlant teljesen hidegen hagyta, hogy mit gondolnak róla mások. Általában. Ám a hatalmas, ragyogó kék szempárban látott megvetés mégis bosszantotta. Tulajdonképpen sok minden dühítette Bella McDuff-fal kapcsolatban."

Bellától kicsit tartottam. Ő az a nő, aki az első rész végén királlyá koronázta Robert the Bruce-t, és emiatt börtönbe vetették. Szegény nőt egy kalitkába zárták, ahol alaposan ki volt téve az időjárás viszontagságainak.

"Azt, hogy miként élte túl, Bella maga sem tudta. Talán a lánya, talán a büszkesége mentette meg. Vagy a csökönyös elhatározása, hogy nem hagyja, hogy az ellenség győzzön."

De miért is féltem tőle? Mert kezdetben férjes asszony volt. És nem igazán csípem, amikor valaki ilyen kapcsolatban van, miközben az egyik fél már másfelé kacsintgat. Főleg, ha már gyerek is van. Bellának volt egy kislánya, plusz egy egyáltalán-nem-sajnálom-azt-a-mocsok-majmot típusú férje. Úgyhogy amikor elolvastam milyen síííp...síííp...sííííppp férjjel verte meg az élet, gondolatban McRuairi karjaiba taszítottam.

"Hát nem teljesen érzéketlen arra, ami körülötte zajlik? Lehet, hogy gondoskodóbb, mint amilyennek mutatja magát?
Lehet, hogy... Bella is fontos számára?"
A grófné megdöbbent, amint azon kapta magát, mennyire vágyik arra, hogy így legyen."

A történet két fontos szálat mozgat. Az első a várható szerelem, ami Bella és Lachlan között alakulgatott. Ez nem is meglepetés. Mit mondjak, elég sokáig húzták egymás agyát, sokszor ment a durcáskodás, így kívánlak úgy kívánlak, aztán hagyjuk egymást békén, mert úgysem működne, végül rájöttem, mennyire fontos vagy nekem. Szóval a tipikus szerelmi létra, amin sokszor megcsúszik az ember, mire elér a csúcsig, a boldogságig. De miközben egymás idegeire mentek, vagy próbálták megfejteni a másikat, átmentek tüzelő macskába, és emberek, nem egyszer lett rózsás az arcom. Annyira búja, szemérmetlen alkalmakról olvastam, hogy... khm... Ebben óriási szerepet játszott, hogy nem egy szűz lányt kaptunk női főszereplőnek. Végre! Éljenek a nem szűz szereplők! (na jó, abbahagytam :D)

"Azt hitte, a szenvedéllyel megelégszik. De tévedett. Többet akart. Sokkal többet. Tudta, hogy fontos neki a férfi, és ezt be akarta bizonyítani."

A másik szál Bellával és a lányával foglalkozott. Miután elszakadtak egymástól, az évek múlásával Bella egyre inkább hiányolta Joant. Érthető, amikor az anyai szív gyermeke miatt fáj, az szörnyű. Nagy erőkkel drukkoltam, hogy találkozzanak, aztán egy alkalomból lett legalább kettő, és nem kicsit meghasadt a szívem, mire végül átölelhették egymást.

Összesítés: kicsit ingadozó ez a sorozat, de nagy örömömre több a magasban szálló, jóleső történetvezetés, mint a mélyrepülés. Tetszik, hogy McCarty karakterei ennyire sokrétűek, különösen ennél a kötetnél, ahol végre mindkét főszereplő igazán szimpatikus és erős jellem. Nagyon tetszett a közöttük tomboló feszültség, az egymás iránti vágyódás, a kapcsolatuk alakulása - minden. Sokszor Lachlan tahó volt, de rá se rántsatok, mert ő már csak ilyen, de mint tudjuk, minden rosszban van valami jó, és ő jó ember. Csak csúnyán elbánt vele régi szerelme. Többnyire megvoltam vele elégedve, Bellával pedig főleg, hős az a nő, minden tekintetben. És nem utolsó sorban szerető anya. Bátran drukkoltam a boldogságáért. A boldogságukért.

A teljes recenzió itt olvasható