Ted és Lilly véletlenül találkozik egymással a londoni Heathrow repülőtér egyik bárjában, ugyanarra a késésben levő bostoni járatra várakozva. Szóba elegyednek, néhány pohár martini pedig túlságosan is feloldja a sikeres üzletemberként dolgozó férfi gátlásait: miközben elmeséli élettörténetét, megemlíti gyanúját, miszerint a felesége, Miranda megcsalja. Mintegy poénként teszi hozzá a végén, hogy legszívesebben megölné az asszonyt. Legnagyobb meglepetésére Lilly halálkomolyan reagál, és különös ajánlattal áll elő: segít kivitelezni a tökéletes gyilkosságot. Az út Bostonig kellőképpen hosszú ahhoz, hogy a férfiban megérlelődjék a gondolat, így amikor leszállnak, megegyeznek, hogy egy hét múlva ismét találkoznak. Kezdetét veszi a tervezés egy nem éppen hétköznapi tett végrehajtására. De vajon létezik-e, létezhet-e egyáltalán tökéletes gyilkosság? És mi késztethet egy szép, egyedülálló, fiatal nőt arra, hogy ilyen bizarr segítséget ajánljon egy teljesen idegen férfinak, látszólag minden érdek és ellenszolgáltatás nélkül?

Akik többé-kevésbé otthonosan mozognak a XX. század bűnügyi irodalmában, azok közül sokaknak bizonyára már a fülszöveg olvasása közben beugrott az 1950-ben megjelent Két idegen egy vonaton című Patricia Highsmith-regény (vagy a belőle 1951-ben készült Hitchcock-film) kísértetiesen hasonló alapszituációja. Az asszociáció jogos, annak ellenére is, hogy a két helyzet között azért van egy lényeges különbség – Highsmith regényében kölcsönös „segítségnyújtásról” van szó, Swanson regényében Lily részéről egyoldalúnak tűnik az ajánlat –, és ezt mi sem jelzi jobban, mint az, hogy a lány a repülőtéren éppen egy Highsmith-regényt olvas. Történetesen nem az említettet, hanem a Kétarcú januárt, de minden bizonnyal nem véletlen Swanson részéről ez az aprócska utalás.

Ennél érdekesebb a váltott narrációjú történetmesélés: az eseményeket Ted és Lilly meséli felváltva, mindketten egyes szám első személyben. Innen szépen kibontakozik nemcsak Ted és Miranda zátonyra futó házassága, hanem Lilly személyisége és hányattatott múltja is. Előbbi többnyire közhelyekből építkezik, és a főbb szereplők megrajzolásában (Tedet is beleértve) sem jut el nagy mélységekig a szerző, Lilly karakterét és „háttértörténetét” azonban sikerül jól felépítenie, ez sokkal részletesebb és izgalmasabb. Gyakorlatilag az első rész végéig (kb. a regény feléig), mintegy tizenöt fejezeten keresztül megy ez, a jelenben zajló eseményekből egészen jól körvonalazódik kettejük terve, a múltbeli közbeszúrásokból pedig szinte minden lényeges háttérinformáció kiderül – az indítékok többsége is.

Az első nagyobb csavart a szerző az első rész végén dobja be, és ennek köszönhetően megváltozik a felállás. A második részben belép egy újabb narrátor – aki szintén egyes szám első személyben mesél –, majd a regény háromnegyedénél kezdődő harmadik részben egy újabb személy – ezek a húzások pedig felérnek egy-egy kisebb csattanóval. Az új nézőpontok jelentősen átrajzolják a korábbi alapszituációt, ennek ellenére mégsem pörög fel a regény, hanem inkább leül a történet, eltűnnek az első részt jellemző izgalmak. Bár Swanson látszólag mindent megpróbál bevetni, hogy fenntartsa a feszültséget, az első részhez képest egyre több a közhelyes megoldás, a szereplők részéről is egyre több az ésszerűtlen döntés, és egyre határozottabban érzi az olvasó, hogy homok került a gépezetbe, és mintha kissé kényszerpályára futott volna az egész történet. Hiába váltogatja a fejezeteket úgy a szerző, hogy azok a lehető legizgalmasabb résznél szakadjanak félbe, hiába tartogat a végére egy újabb csattanót – amitől feltehetően azt reméli, hogy végleg leveszi a lábáról a sok csavartól már elszédült olvasót –, a regény első felét jellemző lendület nem tér vissza. A végkifejlet ugyanis eléggé kiszámítható – bennem olvasás közben legalább kétszer merült fel ötletként/kérdésként valami hasonló –, és sokkal inkább tűnik egy hatásvadász írói fogásnak, mint egy frappáns zárójelenetnek.

A megfogalmazott kritikák ellenére az Egy gyilkosság ára nem feltétlenül egy rossz regény, voltak pillanatok, amikor határozottan izgalmas volt, és még azt is elhittem, hogy egy remek pszichothriller kerekedik ki belőle. Végül azonban a benne rejlő lehetőségeket nem sikerült teljes mértékben kiaknáznia a szerzőnek, így egy átlagosnál mindenképpen jobb, de kiemelkedőnek nem mondható regény kerekedett belőle. Nem letehetetlen, de nem is az a kategória, amit pár fejezet után félredob az ember. Már csak azért sem, mert a viszonylag könnyed nyelvezetének és alig 270 oldalnyi terjedelmének köszönhetően nem egy megterhelő olvasmány. Ráadásul mind a történetvezetésnek, mind a csattanóknak köszönhetően remek filmalapanyag lenne belőle Hollywoodban.

Peter Swanson a Massachusetts állambeli Sommerville-ben él. Két regény szerzője, az Egy gyilkosság ára a második ezek közül. A regény megkapta a New England Society könyvdíját, és 2014-ben szerepelt a CWA (Brit Krimiírók Szövetsége) Ian Fleming Acéltőr-díjának döntősei között. Magyarul 2016 szeptemberében jelent meg a General Press Kiadó gondozásában.

A teljes recenzió itt olvasható