Nem sokan vállalkoznának arra a feladatra, hogy átszeljék a sivatagot, pláne nem az Arab-félszigeten, nőként, az 1900-as évek elején. És nem sokan vállalkoznának arra sem, hogy életveszélyes kalandokba keveredjenek az 1959-es dzsebel-el-ahdari háborúban. Katherine Webb regénye, Az angol lány bár fikció csupán, valós történeti korokba repíti el olvasóit egy (avagy két) hihetetlen utazás erejéig.

A kezdő régész, Joan Seabrook gyermekkori álma végre beteljesedni látszik, amikor lehetősége nyílik arra, hogy ellátogasson Maszkat ősi városába. A lány egy tragédia elől menekül Angliából Ománba, ahol reményei szerint végre feltárhatja a sivatagi erőd, Dzsabrín titkait. 
Omán azonban a múltban ragadt – a kemény és rejtélyes országban épp harcok folynak, így hát nem hagyhatja el Maszkat környékét, és a kutatásra sem kap engedélyt. A lány csalódottságát csak az enyhíti, hogy megismerkedhet gyermekkori példaképével, a híres felfedezővel, Maude Vickeryvel, aki súlyos titkot hordoz. A két nő közötti barátság egyre jobban elmélyül, és Joan mindinkább Maude történeteinek a bűvkörébe kerül. Felizzik benne az idős asszony meséi által felkeltett kalandvágy, és szinte elemészti a sóvárgás, hogy végre elsőként léphessen olyan földre, ahol nyugati ember még sosem járt. Mindezzel azonban olyan eseménysort indít el, amely végül talán katasztrófához vezet…

Értékelés:

„Van olyan utazás, amelyik egy életre szól.” – Tűnik fel a magyar borítón ez a jól irányzott mondat, és a borítóval ellentétben ez jobban előrevetíti a történetet azok számára, akik érdeklődnek iránta. A címmel és a borítóval ennyire ritkán voltam elégedetlen, ugyanis a szende, angol lányból mindenki arra következtet – tévesen -, hogy ez egy kedves, szerelmi történet. Szomorú és lehangoló, hogy ezáltal a könyvet is épp annyira lebecsülhetik első pillantásra, mint a főszereplő erős és hihetetlen utakat bejáró nőket.

Ez a történet egy vérbeli kalandregény, amely egy csapásra Ománba varázsol el bennünket. Kétségtelen, hogy eleinte a szépirodalmi kötetektől elszokott lelkületünknek kicsit nehéz megszoknia ezt a lassú folyású stílust, mégis igazi kincs azok számára, akik nem rettennek el a sok oldaltól, sok tudnivalótól, és kitartóan, nagy türelemmel viszonyulnak a könyvhöz, amely egyszerre szolgál tanulságokkal mind globálisan az életre, mind az emberi természetre vonatkozóan.

A cselekmény két időben játszódik, egyrészt többnyire az 1900-as évek elején, másrészt az 1950-es években, két elképesztő nő főszereplésével; egyikük Maude Vickery, aki kislánykori eltökélt elhatározásának eleget téve átszeli a sivatagot, másikuk Joan Seabrook, aki 50 évvel később megismerkedik az idős nővel, és maga is kiszámíthatatlan történések és kalandok „áldozatává” válik. Mindamellett, hogy a könyvben egy varázslatos tájat ismerhetünk meg, azért egyre kijózanítóbb hatással van ránk a történet haladtával a háborús helyzet is; maga az olvasó is kénytelen elgondolkodni, vajon ő milyen utat járt volna be egyik vagy másik helyzetben. Számomra, nőként felettébb érdekfeszítő volt feltérképezni, hogyan viszonyultak eme két időpontban is a nőkhöz (akár a különböző nemzetek is), karrierükben való előrehaladásaikhoz, vagy épp felfedezéseikhez – és azok jelentőségeihez. Ezen kívül szinte magunk is átéljük, milyen keresztülvágni szomjasan, kicserepesedett szájjal a sivatagon, vagy milyen menekülni a saját életünk elől.

Egyedi kötet olyan tekintetben, hogy egy olyan világba kalauzol el minket, amelyről bővebb elképzelésünk nem igazán van, ráadásul a legfontosabb tanulsága szerint mindenki a maga sorsának kovácsa, avagy nem vagyunk kötelesek a nekünk kiosztott lapokkal játszani. Talán néha kénytelenek vagyunk radikálisan változtatni az életünkön ahhoz, hogy a végén igazán elégedettel lehessünk vele.

Ami engem illett, nekem tetszett a történet, bár az biztos, hogy a cím és a borító miatt nem erre számítottam. Talán egy rémisztőbb, élethűbb sivatagot raktam volna a háttérbe, egy férfiruhába öltözött kemény nővel az előtérben – vagy anélkül. A címe meg mondjuk, A sivatag szívében vagy ilyesmi lenne – persze ez nem a fordítók vétke, hiszen ha jól tájékozódtam, eredetileg is ezzel a címmel látott napvilágot a történet.

Pontozás:

Egyedi besorolásom: 6. Kedvencek között
Karakterek: Tiszteletre méltó, erős, példaképnek tekinthető nők állnak a főszerepben, kissé gyarló férfiakkal az oldalukon.
Borító: 6/10 Szép meg minden, de nem egy kalandregényre következtetnék belőle. Nem tetszett a borító. Lehetett volna SOKKAL figyelemfelkeltőbb is.
Kinek ajánlom: Kalandoroknak! Semmi csöpögős érzelem, hanem szép tájleírások, lassan hömpölygő történet sok-sok kalanddal – és háborúval.
+ pont: A végső mondanivalójáért, és összességében azért, mert szerintem ez egy nagyon nívós könyv.
- pont: A borító és a cím. És amiért eleinte nehéz volt beleélnem magam a történetbe.

A teljes recenzió itt olvasható