A történelmi romantikus könyveknek nincsen könnyű dolguk, mert kevés műfajnak kell ennyi előítélettel megküzdenie. Bennem is sokáig élt a kép, hogy ilyet könyveket csak magányos, állandóan csokit majszoló középkorú nők olvasnak és hogy alapból felszínes és ostoba történetek, amelyekre kár pazarolni az időmet. Az utóbbi években kezdtem csak bekacsintgatni e kép mögé és még mindig tartom, hogy a történelmi romantikusok nagy része egyszerű ponyva, ami pár óra könnyedebb elütésére alkalmas, másra azonban nemigen. De itt jön az a bizonyos de: vannak azért nagyon jól megírt, izgalmas és érdekes könyvek is, Monica McCarty A Felföld rettegett fiai című könyvsorozata pedig egy ezek közül.

Külföldön már a 12. résznél jár ez a könyvsorozat, az írónő elég rohamtempót vett fel (2010-ben jelent meg az első rész). Itthon egyelőre még a felét se értük el ennek a számnak, A Szent az 5. része a sorozatnak.

A történet az 1300-as évek elején játszódik Skóciában, leginkább az A Rettenthetetlen film ugorhat be, ha be kell lőni ezt a korszakot. Robert the Bruce évek óta háborúskodik a skót trónért az angolokkal és létrehoz egy titkos elitcsapatot, akik a legveszélyesebb küldetéseket is elvégzik érte. A csapat tagjai mind erős és bátor harcosok, akik, hogy családjukat és magukat is védjék, titkos neveket adtak egymásnak. A Szent név Magnus MacKay-t takarja, aki természetesen pont abba a nőbe szeret bele, akibe legkevésbé kéne: családjaik nemzedékek óta haragban állnak, ráadásul a legjobb barátja jegyese. Helen Sutherland is tisztában van az akadályokkal, fiatal lányként végül a családját választotta, de ő is tudja, hogy hibát követett el. Évek múlva kap csak egy újabb esélyt, de a helyzet azóta sem lett egyszerűbb, sőt.

Az írónő egy adott sémát követ minden regényében, kicsit itt-ott megváltoztatva azokat, de a történet szempontjából nem csodálkozom azon, hogy képes akár évi két könyvet is kiadni. Nem tudom, hogy a tizedik kötetnél is így gondolom-e, de ez még itt A Szentnél nem untatott, sőt, talán ez lett a kedvenc részem. Pedig nem sok jót vártam 'a két rivális család gyermekei egymásba szeretnek' dolog miatt, Rómeo és Júlia is jól megszívták. De itt szerencsére nem csak erre voltak kihegyezve a konfliktusok és összességében elég fordulatos történet kerekedett ki az egészből.

Nem tudom, hogy alakult ki az a jelenség, hogy a skót kemény fickókért és romantikus történekért szinte mindenki rajong, de lassan már minden romantikus írónak van skót történelmi romantikus könyvsorozata. Most talán Diana Gabaldon Outlander-je a legnépszerűbb, ami már 25 éve létezik és már tévésorozat is készült belőle. Monica McCarty könyvsorozatában eleinte nem igazán bíztam, mert a sorozat első köteteinek szörnyen béna borítót adtak, ami csak azt az előítéletemet erősítette, hogy ilyet csak 50 év fölöttiek olvasnak. Szerencsére azonban többen is nagyon dicsérték a könyveket.

Hogy miért emelkedik ki pont ez a könyvsorozat a többi közül? Először is Monica McCarty jó korszakot választott: érdekes háborús időszak, ami ugyanakkor nem is annyira felkapott korszak, hogy elcsépeltnek hasson. Másodszor pedig: nagyon jól megírt karakterekkel operál.

Ahogy a történetben is van séma, úgy a főszereplők sem különböznek sokban: a férfiak mind nagyok, morcosak, büszkék, de aztán kiderül, hogy aranyszívük van. A nők pedig szépek és törékenyek, de ha kell, tudnak kemények és bátrak lenni. Helen lép először túl kicsit ezen a képen, és főleg őmiatta tetszett nagyon ez a könyv. Magnus az én mércémmel mérve túl sokszor volt egy hülye tuskó a történet alatt, de Helen talpraesettsége lenyűgözött, kiérdemelte a helyet a harcosok között. Már a korábbi részekben megszellőztette az írónő, hogy Magnus miért olyan szent, hogy nem is néz másik nőre, és az ilyen, úgymond több köteten át felvezetett párosokat mindig is nagyon kedveltem. (A vámpíros könyveket (is) író J. R. Ward ebben a nagymester, de McCarty is jól csinálja.) A karakterek nagyon jól működnek együtt, a harcos elitcsapat különösen szórakoztató tud lenni, de szimpatikus húzás az is, hogy az írónő megtartotta őket rendes érző embereknek, akik nem sebezhetetlenek, vagy tökéletesek.

Az ilyen könyveknél fontosnak tartom azt is, hogy milyen arányban jelenik meg a romantika és a történelem. McCarty ebben a regényben is elég sok romantikus kavarodásnak teszi ki a főszereplőit, ráadásul egy mellékszálat is teljesen ennek szentelt, de cserébe Robert the Bruce is jóval több teret kapott most a cselekményben, nem szimplán a titkos sereg tevékenykedett. És most éreztem meg igazán, miért lehetett érdemes azért harcolni, hogy ő legyen a skót király. Azt a húzást viszont nem értettem, hogy miért tárja fel az olvasó előtt, hogy ki az ellenség a történetben, mert ebből nem is tudta aztán izgalmasan kivágni magát az írónő. A könyv végi szerzői jegyzetet pedig mindig érdemes elolvasni, mert tényleg elég sok kutatás állhat a könyvek mögött, jó kicsit belelátni így az írói fejbe, hogy egy történelmi tény milyen ötleteket szülhet.

Összességében ez a könyv nem lépett olyan hatalmasat a történet szempontjából (az előző rész, A Vipera izgalmasabb volt), de a karaktereket nézve itt volt a legbátrabb volt az írónő, amit tényleg jó volt olvasni.

http://smokingbarrels.blog.hu/2017/01/19/konyvkritika_monica_mccarty_a_szent