Zavarba ejtő könyvet sodort elénk a 2017-es év: Mit vétettem?, kérdezhetnénk a regény főhősével együtt, s persze nem lehet erre a kérdésre (sem) kielégítő választ adni. A szerző, Amanda Prowse – látszólag! – a tipikus angol nyelvű bestseller-szerzők egyike, aki saját honlapja tanúsága szerint ontja a könyveket. A most magyarul megjelent kötetet viszont, bár minden megvan benne a bestsellerséghez, mégsem olyan egyszerű beskatulyázni és elfelejteni, mint ahogy ezt az ilyen könyvek esetében rutinból megteszi az Olvasó.

A Mit vétettem? egy konok könyv, nem az a típus, amitől ropogó tüzű kandallót és éteri nyugalmat képzelünk magunk köré, de nem is az, ami a főhőst végigvezeti a tragédiától a „felépülésen” keresztül a rózsaszín végkifejletig. Amanda Prowse regénye egy abszurd módon kegyetlen gyilkossággal indul, és a családon belüli titkos és brutális erőszakról szól. Több részletben, időben ugrálva bemutatja a kifelé csillogó házasság minden titkos-mocskos mozzanatát, a feleség, Kathryn személyiségének kiüresítését, és a véres brutalitást, amitől egészséges ember csak borzadni tud. Végigkíséri az Olvasót az elsőre érthetetlennek tűnő gyilkosságig vezető úton, s közben választ keres arra is, hogy fel lehet-e építeni egy olyan életet, ahol a dolgok a „helyükre kerülhetnek”.

A regény sajátos szerkezetének köszönhetően időben egymástól távoli események kerülnek egymás mellé, és ugyanaz a sors fut párhuzamosan „több szálon”: a múlt meghatározza és átjárja a pillanatnyi jelent, és befolyásolja a döntéseket: mélységet ad a jövőnek. A férj által uralt, és esténként pengével kaszabolt Kathryn sorsa vissza-visszatér a regény lapjain, és már majdnem a könyv végére érünk, mikor a gyilkosság a közvetlen előzményekkel együtt a maga teljességében kibomlik. Értelmet nyernek a perverznek tűnő mondatok. Kathryn, aki egy hámozókéssel leszúrta Markot, a szobában tesz-vesz, amíg férje haláltusája tart, és közben kedvesen (!) beszél és beszélget:

– Te jó ég, szörnyen nézel ki! – jegyezte meg aztán. – És az ágynemű is tönkrement!
– Kérlek…
Mark nehezen szedte a levegőt, és csak hatalmas erőfeszítés árán sikerült elérnie, hogy hallani lehessen, amit mond.
– Mark Brooker! Azt mondtad, hogy kérlek? Ezt a szót soha nem használd! Olyan, mintha könyörögnél, ennélfogva mindkettőnket lealacsonyít. Legyen benned némi büszkeség, némi méltóság! Igen, méltósággal halj meg, Mark! Súlyos illetlenség lenne, ha nem ezt tennéd.
– Hívj… segítséget – motyogta a férje.
– Figyelj, Mark, mióta ismersz engem? Ne próbálj válaszolni, majd én megmondom: csaknem húsz éve. Úgyhogy egyvalamit igazán tudhatnál rólam: azt, hogy soha nem szegem meg az ígéretemet. Soha! És mit ígértem most neked, Mark? Erre se próbálj válaszolni, majd én megmondom. Azt ígértem, hogy csak akkor hagyom el ezt a szobát, ha hazajönnek a gyerekek, és enni kérnek. És tudod Mark, az ígéret szép szó!

– a 281. oldalon olvasható párbeszéd persze sokkal hosszabb és bornírtabb, mint a példaként idézet részlet, s bár így, a megelőző oldalak nélkül meglehetősen abszurd, mégis, megnyugtathatom az Olvasót, hogy mire idáig eljut, addigra minden szó értelmet nyer, és súlyt – olvasói jóváhagyást – kap. Ahogy az is kiderül, hogy az önmagát megözvegyítő Kate mihez kezd az életével, miután kikerül a börtönből, ahol a házasságához képest szabadnak érezte magát! Amanda Prowse szerencsére ebben sem a szokásos bestseller-receptet követi, nincs rózsaszín nyálban-tapicskolás, nincs „egyszerű recept”. Küzdelem van: másokért, a gyerekeiért és ezen keresztül önmagáért. S bár, mint az életben is, előfordulnak szinte-csodás motívumok, de ezek nem „rántják el” a történetet a küzdelmes valóságtól. A könyv vége is inkább a remény lehetőségéről, a továbblépés esélyéről szól, mindenki habitusának megfelelően játszhatja fejben tovább a történetet…

http://librarius.hu/2017/02/08/amanda-prowse-mit-vetettem-general-press/