A szerző nehéz témát választott, és valami rettentő kemény és kegyetlen lett a végeredmény.
Az anorexiáról többször olvastam futólag cikkeket, egy-két elrettentő esetet, könyvet: Soha nem elég de még az önéletrajzi ihletésű   Egy alma per nap  sem volt ennyire sokkoló számomra.

Freya és családja éli az átlagos ám boldog hétköznapjaikat. Először az iskola figyelmezteti az anyát, hogy kisebbik lányával gond van, aztán egy véletlen folytán Freya is szembesül lánya önpusztító betegségével.
Szépen fel van vezetve a téma; a hitetlenkedés, aztán a  gyors gyógyulásba vetett hit, mondván minden rendbe jön hiszen Lexinek csak ennie kell, a kétségbeesés, hogy a szülői akarat nem mindig egyezik meg a gyerekünk akaratával.

Bár a könyv megemlíti, hogy nem az ember választ betegséget, hanem a betegség választja az embert, a köztudatban szerintem az anorexia fogalmára mindig fiatal lányok csontsovány képe ugrik be elsőre.
 Lexi és családja története kínkeserves és elrettentő.
A rengeteg káros szokásunk közé lehet sorolni az evést is, hiszen ha egészségtelen ételeket eszünk az is van olyan ártalmas mintha láncdohányosok lennénk. Fura módon a karcsúság egyenlő azzal, hogy az ember  kordában tudja tartani a falánkságát, ezáltal kitartó is, és még sok pozitív hozadéka van annak ha tökéletes a testünk. Ha pocakunk van, vagy esetleg kerekebb formáink máris lusták vagyunk, igénytelenek.

Olybá tűnik, hogy ehhez a betegséghez mindenki hozzá tud szólni hiszen mindenki eszik, így mindenki érintve van. Az, hogy sok embert miért ez a betegség találja meg rejtély. Az okok ezerfélék, idő pedig nincsen a hosszas kutakodásra hiszen a beteg egyre fogy, a szervezet pedig ha felélte az összes tartalékát megszűnik működni.

Jól megírt, feszültséggel teli regény, rengeteg tanulsággal.
A könyv borítója nagyon szép lett.

A teljes recenzió itt olvasható