A szemet gyönyörködtető, kellően figyelemfelkeltő borító egy könnyed, édes kis szerelmi történetet takar. Egy meglepő csavarral, ugyanis amolyan "könyv a könyvben" regény ez, amin belül van egy másik történet is. De erről később.


A történet jól indul, erős, nyitó kezdés után bontakozik ki az első történet: Anthony Peardew fiatalon elvesztette azt a medált, amit szerelmétől kapott emlékül. A tragédia, hogy azon a napon életének szerelmét is elveszíti, mielőtt éppen feleségül vehette volna. Ez alaposan rányomta bélyegét a férfi további életére. 40 éve siratja Theresét...

Szenvedését enyhítendő és új kihívásként ő lesz az "elveszett tárgyak" őrzője. Mániákusan gyűjteni kezdi, ki mit és mikor, hol vesztett el: akár vonaton, a parkokban talált dolgokról feljegyzi kié volt. Teszi ezt abban a reményben, hogy talán majd újra eljut a jogos tulajdonoshoz a tárgy. Történeteket ír a megtalált dolgokról, amik elég fantáziadúsak.


Ahogy azonban telnek az évek, idősödik, és rájön, hogy haldoklik... mi lesz ezzel a sok felhalmozott dolgokkal? Találnia kell valakit, akire ezt a feladatot rábízhatja. Itt lép be a történetbe a házvezetőnő, Laura. Aki sajnos koránt sincs olyan jó karakter, mint Anthony. Furcsa volt, hogy a főhős meghal, kiesik a történetből. Itt nekem megtört a varázs, leült a regény története.

Van azonban egy másik történet is, Eunice és Ász szerelme, amit főleg érdekesnek találtam.
Néha úgy éreztem, hogy sokkal jobban érdekel az ő történetük, mint Laura önbizalomhiányos, kesergő élete, hiszen ő eléggé nyűglődős volt. Eunice és Ász története mozgalmasabbra sikerült. Tetszett a történetnek az a része, amikor az 1940-es években jártunk, majd a 70-es és 80-as években is megfordultunk. A két karakter kedves figura, szerethetőek. Portia pedig egy undok boszorkányként visz színt és lendületet ebbe a szálba.

Anthony és maga az egész ház, a környezete különös varázzsal bírt. A több ezer tételből álló furcsa gyűjteménye, a fiókokban és polcokon felhalmozva olyan misztikusan titokzatos a lezárt szobával. Laura, a házvezetőnő minden bizonnyal békét találhat itt elrontott élete után. Kár, hogy Anthony halála után Laura nem tudott az előtte álló feladatokhoz felnőni, nem tudta pótolni őt. Vannak novellák is, amelyeket Anthony írt a tárgyakról és tulajdonosaikról. Ezek gyakran sötétebb érzéseket keltettek, mint maga a könyv. A mesés hangulat megfogja az olvasót, egy könnyed szórakozást adó regényt kap. Mégis úgy éreztem, hogy Anthony élete és történetei jobban működnek, azokat kellett volna csak végig vinni. Laura nem lett szimpatikus alak az állandó kesergésével a válásáról. Sok olyan rész is volt ebben a könyvben, ami azért tetszett. A ház és a kert leírása, Napsugár, a szomszéd lány alakja, és persze Anthony karaktere. Mégis néhol széteső, már-már giccsbe hajlik, hatásvadász az egész, a klissés befejezés nagyon kiszámítható. Végül természetesen a történet két szála, ha kissé hihetetlen módon is, de összeér.


Ruth Hogan egy bájos és reményt adó mesét igyekezett kikeverni, amelyben a szegény lány megtalálja a boldogságot, élete nyugodt szakaszba lép, amikor megörökli Anthony otthonát, és vele ezt a furcsa feladatot. Amivel, érzésem szerint nem igazán tudott megbirkózni... A visszaemlékezések érdekesek, amit néhány furcsa figurával megtűzdelt még. Azonban a regény poénjai nekem laposak, sőt, néhol egyenesen kínosra sikerültek ( Adidas és az Aids vagy a kifacsart filmcímek)

Minden életnek vannak folyamatosan kisebb-nagyobb veszteségei. Van, ami jelentősebb, van, amin gyorsan túllépünk. Nem csak tárgyakat, de kapcsolatokat is elvesztünk, átértékelődnek életünkben.
A szerelem, a veszteség és a barátság erejének romantikus története próbál lenni ez a regény. Az idősíkok váltásai kissé eklektikussá tették az egészet. Egy romantikus pöttyös-lányregény és egy felnőtt könyv furcsa elegye lett. Utazáshoz, vagy tea és süti mellé, édes-bús romantikázóknak,  nagyiknak kiváló lehet.

A teljes recenzió itt olvasható