Mit tennél, ha felhívna telefonon egy régi ismerősöd, hogy irány a dzsungel és fedezzünk fel egy elveszett várost? Fotelkalandor maradnál vagy felszállnál a repülőre és belevágnál a kalandba? Én bevallom, túlságosan kényelmes vagyok ehhez, de szerencsére Douglas Preston, a saját műfajában szép sikereket elért író vette magának a fáradtságot, és nemcsak részese lett egy modern kori régészeti felfedező expedíciónak, hanem meg is írta nekünk az élményeit. Ügyesen tette, felhasználva a mestersége minden szakmai fogását, amikor leültek az események, gondoskodott róla, hogy továbbra is fenntartsa az olvasó érdeklődését, így sikerült befogadhatóvá tennie egy tudományos alapú feltárást a nagyközönség számára. Erős National Geographic-beütéssel ugyan, de mégiscsak egy szórakoztató kalandregényt kapunk, amelyből megismerhetjük a titokzatos Mosquitia történetét, együtt fedezhetjük fel a régészekkel egy sok évszázada a hondurasi dzsungel mélyén pihenő elveszett várost. Miközben a körmünket rágva várjuk, hogy mit fognak találni a felfedezők a helyszínen, bepillantást nyerhetünk a legújabb régészeti eljárásokba és azt is megtudhatjuk, mennyire összetett dolog egy ilyen feltárás, milyen sok szervezésbe és pénzbe kerül, amíg a kutatók elindulhatnak a terepre. Ugyanakkor arra is rádöbbenhetünk, hogy a technikának megvannak a határai, a természet igenis be tudja bizonyítani, hogy erősebb, mint az ember, hiszen a résztvevők közül sokan megbetegszenek egy vírus miatt, köztük a szerző is, aki miközben meglepő őszinteséggel leírja, hogy milyen orvosi procedúrákon kellett átesnie a gyógyulásig, azt is megosztja velünk, milyen szerepet játszottak a vírusok az amerikai őslakosság tragikus megtizedelődésében. A modern Indiana Jones-sztorinak induló történet a végére egy sokrétű és érdekes leírás lesz, amelyből sokat lehet tanulni, miközben tökéletesen kikapcsol a mindennapokból.

Douglas Preston, aki alapvetően kényelmes írói életet él, egyszer csak azon kapja magát, hogy egy dzsungel kellős közepén próbálja beüzemelni a függőágyát egy nyüzsgő tábor kellős közepén. Hogyan jutott idáig, mi is az a Ciudad Blanca, vagyis a Fehér Város, amelynek felkutatására érkezett komoly tudósok, filmesek és persze a biztonságukról gondoskodó katonák társaságában, mit találnak a helyszínen és mi lesz a sorsa a sok évszázad után újra napvilágra került leleteknek?

A LIDAR egy új technika, amely legalább annyira forradalmasítja a régészetet, mint egykor a szénizotópos kormeghatározás. Egy lézeres eljárásról van szó, amely elég drága és bonyolult, viszont képes arra, hogy a levegőből készített képekről "leradírozza" a dzsungelt, és megmutassa, milyen építmények bújnak meg a növénytakaró alatt, és ezzel rengeteg időt és pénzt spórolnak a régészeknek, hiszen így nem kell évekig feltárniuk egy területet, amelyen lehet, hogy nem is találnak semmit, hanem már tudják, hogy hol érdemes belekezdeni a tudományos munkába és milyen nagyságú és mennyiségű leletre számíthatnak az adott területen. Ezzel az eljárással tárják fel a maja romvárosokat az esőerdő mélyén és ezt vetették be ennek az expedíciónak az előkészítése során. Meg is találták az elveszett várost, amelyről már évszázadok óta regéltek az őslakosok, és rengeteg kalandor indult a felkutatására, de nem találták meg. Aztán jött Steve Elkins, aki nem tudós, hanem filmes és évtizedeket áldozott az életéből arra, hogy megtalálja a Majomisten elveszett városát. Pénzt és enegiát nem kímélve előkészítette azt az expedíciót, amelynek Douglas Preston is a tagja lett, és amely nemcsak hatalmas tudományos siker lett, hanem egy óriási kaland is.

Egyetlen sort sem olvastam eddig még Douglas Prestontól - ami történelemmániám ismeretében érthetetlen -, én arra voltam kíváncsi, hogy tényleg megtalálták-e az elveszett várost a hondurasi dzsungel közepén, illetve mit sikerült kideríteni erről az eleddig ismeretlen kultúráról, amelynek tagjai a híres maják árnyékában éltek sok évszázaddal ezelőtt azon a környéken. A szikár tényeknél jóval többet kaptam, egy igazi KALAND-ot, egy valódi tudományos felfedezést, amelyben egy ponton még maga Indiana Jones, azaz Harrison Ford is felbukkan (tegye fel a kezét, aki tudta, hogy a híres filmsztár "civilben" egy régészeti intézet magas rangú tagja). Ezen túl az érdeklődő rengeteg információra szert tehet a prekolumbián (vagyis a Kolombusz előtti idők) Amerikájáról, az őslakos indiánok életről, és arról az apokolipszisről, amely  az európaiak által behurcolt vírusok következtében végigsöpört a kontinensen. Mert alapvetően nem a konkvisztádorok győzték le a majákat, aztékokat és megannyi más népet, hanem a betegségek, amelyek néhány évtized alatt szinte teljesen kiírtották őket, hiszen semmilyen védettséggel sem rendelkeztek olyan vírusok ellen, mint a tífusz vagy a himlő. Ugyanakkor részletesen megismerkedhetünk a leishmaniasis vírussal is, amelyet a csapat egy része pont azért kapott el, mert európaiként nem voltak védettek a dzsungel mélyén tenyésző mikroszkópikus férgek ellen. Én eddig nem is hallottam erről a betegségről (nem kell megijedni, gyógyítható, csak macerás és drága az eljárás), ezért jól megdöbbentem rajta, még egy okkal több a mérges kígyók és a bogarak mellett, hogy be ne tegyem a lábam a dzsungelbe.

Különleges élmény volt egy kívülálló, vagyis az író szemével végigkövetni az eseményeket, az előkészítéstől egészen a terepmunkáig. A romantika abban percben ért véget, amikor leszálltak a repülőről az utasok a dszungelben, innentől kezdve egy túlélőtúrára voltak kénytelenek berendezkedni, hiszen lándzskígyók és ki tudja még milyen veszélyes állatok között kellett eljutniuk a helyszínre, ahol a régészek végre nekiállhattak a munkának. Nagyon izgalmas volt velük együtt végiggondolni mit lehet tudni egy eddig ismeretlen kultúráról, és milyen sok mindent derítettek már ki róluk a szakemberek, pedig a feltárás csak most kezdődött. Átfogó képet kapunk a könyvből a Majomisten elveszett városáról, szórakoztató, de nem felületes stílusban, van itt történelem, tudomány, kaland, és egy nép drámája, amelyből mi is sokat tanulhatunk. Kár, hogy néha kicsit szétesik a történet, túl sokat csapong az író, és a végéről nekem még hiányzott egy frappáns lezárás, de ennél több hibát nem nagyon tudok felróni ennek a jó kis könyvnek, amit nemcsak a kalandregények szerelmeseinek érdemes elolvasnia, a történelemmániások sem fognak csalódni benne, ügyesen egyensúlyoz a szerző a tudomány és a bulvár határán.

A teljes recenzió itt olvasható