Rettenetesen vártam Donato Carrisi új könyvét, ugyanis a Démoni suttogás nálam abszolút az egyik kedvenc történetemmé avanzsálódott. Talán ez volt a probléma, hogy túl magasra állítottam a mércét. A maga nemében egy nagyszerű krimit olvashattam most is, viszont túl sok lett. Nem is igazán a sok szálon futó szemlélettel volt a gond, hanem inkább a túlságosan részletes és ismétlődő leírásokkal. Ahogy mondani szokás “a kevesebb néha több” , jobb lett volna. Érdekes volt a történet indulása is, hisz szinte egyből belecsaptak a közepébe, nekem mégis kissé lassúnak tűnt a felépítése. Körülbelül a könyv negyedénél volt az a pont, amikor már kezdtem élvezni, és a felénél jött el a pillanat, amikor már ténylegesen letehetetlen lett a könyv.

Történet:

A történet egy orvosnővel kezdődik, akinek az ikertestvérét megölték évekkel ezelőtt, az elkövetőt pedig soha nem találták meg. A sors iróniája, hogy ahhoz az emberhez hívják ki, akinél megtalálták azt a görkorcsolyát, ami testvére lábán volt az eltűnése napján, és bár a holttest egy hónappal később előkerült, de csak egy görkorcsolya volt rajta. Monicanak el kell dönteni, hogy mit tegyen, hagyja hogy meghaljon, és végre megkönnyebbülhet, vagy az esküéhez híven próbáljon meg mindent, hogy életben tartsa a férfit.

Három szálon futó történetünk következő szereplői Marcus, aki egy eltűnt lány, Lara után kezd nyomozni. Körülbelül egy hónapja tűnt el, a saját lakásából. Marcus elmegy a tett helyszínére, és rátalál arra az alagútra, ahol elvihették a lányt. A gyilkos most változtatott a módszerén, eddig minden lányt éjjel vitt el, Larat fényes nappal a saját lakásából. Csakhogy a nyomozás során egyre több rejtéllyel kell szembenéznie, és rájön, hogy itt már nem a lány megmentése a cél, legalábbis azoknak nem akik megbízták ezzel a feladattal.

” – Megtaláltalak, Marcus…” – ezek voltak ez első szavai. A remény szavai és a neve. “

Másik szereplőnk Sandra, egy rendőr, akinek a férje hat hónappal ezelőtt tragikus balesetben meghalt. A napjai leginkább munkával telnek, majd mikor hazatér körbeveszi magát a férje dolgaival. Egy nap furcsa telefont kap egy Interpol-ügynöktől, aki közli vele, hogy a férje nem balesetben hunyt el, hanem megölték. Sandra kiveszi a szabadságát, és Rómába megy, hogy kiderítse mi történt, és ki ölte meg Davidet. A nő szintén egy bonyodalommal teli szövevényes hálóban találja magát. Miután az ügynök telefonált neki, kikérte a maradék holmiját, amelyben megtalálta azokat a nyomokat amit David hagyott hátra neki. Ennek segítségével kezd bele az egyszemélyes nyomozásba.

” Az elmúlt napban egy Inetrpol-ügynök aláásta a férjébe vetett bizalmát, rá kellett jönnie, hogy David nem balesetben halt meg, hanem gyilkosság áldozata lett, és a gyilkos azt a dalt, amely élete legszebb emlékéhez fűződött, egy baljóslatú sirató énekké változtatta. “

A harmadik szál a Vadász szemszögét mutatja be egy évvel ezelőttről, ahogy keresi a prédáját. Éveken keresztül követi, és tartja szem előtt a “munkásságát”. Hasonló betegeket keres, mint amilyen a préda is, hogy minél jobban megértse mi is vezérli őt, mi alapján gyilkol.

” Tökéletes alany arra, hogy a degeneráltak kiéljék rajta a legaljasabb ösztöneiket…”

Tévedés ne essék, emelem kalapom Donato Carrisi előtt, hisz ebből a több szálon futó eseményekből egy igazán kerek végkifejletet kapunk, és jó pár csavarral spékeli meg. Azt gondolom, hogy egy ilyen történetet nem lehetett egyszerű megírni, hogy minden a helyén legyen, minden klappoljon. Sok-sok kutató munka állhatott az író előtt, amikor belekezdett A lelkek ítélőszéke című könyvébe, és ezért tisztelem, és becsülöm. Alapos munkát végzett. Mégis úgy érzem, hogy túl sok lett, és ezáltal kissé visszafogta az olvasót, azaz engem, hogy igazán meglepődjek a végén.

A teljes recenzió itt olvasható