„Az országunk tönkre van téve, fiam. Halálos sebet kapott, és ha belepusztulok, akkor sem látom, hogyan fogjuk tudni meggyógyítani. A te generációd nem képes rá, már te is túl öreg vagy hozzá. Az új nemzedék pedig… bennük van a remény, ha egyáltalán. Be kell ismernünk, mit tettünk azokkal az emberekkel. De szerintem sosem fogjuk. Az emberek nem szeretik elismerni, ha bűnösök valamiben…”

– olvashatjuk a szinte unalomig ismert sommás összefoglalást, s bármennyire is ismerős, ezek a mondatok nem rólunk szólnak, hanem egy amerikai szerző Amerikában játszódó regényének tanulságai között találhatjuk. Mert a világ, az ember ott sem más. A vér ott is vörös, és a traumák ott is tovább élnek. Tovább élnek, mint az emberek.

A Mississippi vér, bár egy trilógia utolsó kötete, önmagában is olvasható, hiszen a szerző, ha visszafogottan és észrevétlenül is, de adagolja mindazt, ami az előző két kötetben történt. Greg Iles egészen zseniálisan oldja meg ezt a problémát, s aki egyszer ezt a regényt, a benne ábrázolt világot, vagy az ábrázolás módját megkedveli, az nem lesz rest utólag elolvasni az előző két kötetet: Lángoló kereszt, Csontfa. De most a Mississippi vér…

A regény nagy terjedelme lehetőséget ad a szerzőnek arra, hogy olyan többrétegű történetet hozzon létre, mely jócskán túlmutat a megszokott kategóriákon. Van benne minden, mi szem-szájnak ingere: koreai háború, Vietnám, JFK-gyilkosság, rasszista támadás a feketék ellen, többszörös bosszú, nyomozás, családi- és tárgyalótermi dráma… és mindezt úgy adagolja és váltogatja Greg Iles, hogy az olvasónak nehezére esik letenni a könyvet. Közben pedig kibontakozik az észak-amerikai Dél múltja és jelene. Az elfedett, meg- és letagadott bűnök, melyek generációk életét mérgezték meg és generációk életét fogják mérgezni a jövőben is. Ha a bűnöket nem követi feltárás, ha a feltárást nem követi bűnbánat… és jóvátétel.

Hiába változott a világ (az ottani világ) az elmúlt fél évszázadban, hiába omladoznak a faji előítélet falai, hiába viselnek az afro-amerikaiak jelentős közhivatalokat, a probléma még közel sem megoldott, hiszen azok, akik válogatás és következmények nélkül gyilkolták, kínozták és erőszakolták embertársaikat, ma is ott élnek azokban a közösségekben. És ott élnek azok is, akiken az erőszakot elkövették. A traumák ugyanúgy tovább élnek, mint a gyűlölet, s hiába az emberi jó szándék – mellyel a pokolra vezető út is ki van kövezve – nem lehet meg nem történtté tenni a múltat.

„Én aztán mindenütt jártam Délen, nekem elhiheted. Fát vágtam, bluest játszottam. A mississippi vér más. Olyan akár egy folyó. ott van benne a deltavidék talaja, terpentin, azbeszt, gyapotméreg. De erő is van benne. Erő, amit elfojtottak, de meg nem törtek. Ez a mississippi vér.”

– idézik a regény szereplői többször az egyik regénybeli regény szereplőjének szavait. Nem véletlenül. Hiszen mindaz a borzalom, ami a regényben felszínre kerül, legalább annyira helyi sajátosság, mint amennyire általánosan emberi. Greg Iles egészen fantasztikus munkát végez, amikor megpróbálja feltárni és érzékeltetni azt, amitől ez a vidék „más”. A mélyen és sokoldalúan megrajzolt jellemek segítségével olyan tragédiák sorát ábrázolja, melyek nem állhatnak távol a valóságtól. A Klu-Klux-Klán, és utódszervezetei által elkövetett borzalmakra, az emberi gonoszság tobzódására nincs mentség. Nem is lehet. A történeten végigvezetett olvasót végig nyomás alatt tartja az író, az egymás után kipattanó titkot olyan feszültségforrást jelentenek, ami lebilincselhet bárkit, miközben a történettől való távolság adta fotel-biztonság elég relatív. Az általános emberi tanulságok ránk is vonatkoznak, s a mississippi vér ott csörgedezik minden eltitkolt bűn mögött. Olyanból meg ezen a tájon is akad éppen elég.

Greg Iles regénye nem szokványos bestseller, nem csak témaválasztása, hanem napjainkban is élő aktualitása miatt is fontos könyv. Olyan, amiben magunkra ismerhetünk, olyan, ami fölött elgondolkodhatunk önmagunkról, és reflektálhatunk a minket körülvevő világra és a benne zajló, nem mindig kedvező folyamatokra.

A teljes recenzió itt olvasható