Egyszerű a kérdés. Ha menekülnöd kell, hová mennél inkább? És vajon mi történne ott veled?
Jeffrey Archer új könyvében, a Fej vagy írásban is ezt a kérdést latolgatta. 1960-as években járunk a Szovjetunióban, egy fiatal, 16 éves fiúnak pedig döntenie kell. Ígéretes jövő előtt áll, jó eszű gyerek, és esélyes, hogy beveszik őt a moszkvai idegen nyelvi intézetbe is. Magának való, okos, sokat tanuló gyerek, aki szabadidejében a Háború és békét fordítja angolra, apjával angolul társalog. Az apja sosem lépett be a kommunista pártba, emiatt gyanakodva néznek rá, de elismerve érdemeit és tudását mégis a leningrádi kikötő vezetőjeként tevékenykedhet, felesége pedig a tiszti étkezdén dolgozik szakácsként, isteni főztje van.
Alapvetően nyugodt az életük, de Alekszandr apjának van egy titka: szakszervezetet akar létrehozni a kikötői munkásoknak. Ezt a tervét kihallgatja Vlagyimir, Alekszandr legjobb barátja, aki nem túl okos, nem is túl tehetséges, és a családja is semmitmondó, ezért egy kitörési lehetősége van: a KGB. Ezért pedig bármire képes. Még az irigyelt barátja apjának beárulására is... Alekszandr apját megölik fatális balesetnek álcázva, de a családot nem ejtették a fejükre, tudják, hogy menekülniük kell. Kolja, Alekszandr nagybátyja segítségével potyautasként felkerülhetnek két hajóra is: az egyik Angliába, a másik Amerikába tart. Csak el kell dönteniük, melyik ládába másznak be. Nos, fej vagy írás?
A regény innentől két szálon fut: Alex és az édesanyja Amerika felé tart, Szása és az édesanyja pedig Anglia felé, és megismerjük mindkét életutat, mindkét sorsot. Mi is számtalanszor eljátszottunk már a gondolattal, mi lett volna ha. Mi lett volna, ha egy kritikus helyzetben másképp döntünk? Mi alapján hozunk döntést, amikor nem ismerjük még a végeredményt?
Érdekes volt, hogy pár oldal után már pontosan tisztában voltam vele, hol is járunk. Eleinte attól féltem, hogy mivel ugyanannak a két embernek két eltérő életútját ismerjük meg, össze fogok néha keveredni, de ez egyszer sem történt meg, mindig tudtam, ki tartozik az angol, ki az amerikai Alekszandrhoz a mellékszereplők közül, és a két fiú, vagyis az egy, a két különböző életben... á, tudtam, hogy ebbe majd bele fogok kavarodni, amikor írók róluk. Vagy róla? Elvégre egy ember... de mégis kettő. Maradjunk a többesszámnál, és a kettőnél. Mert úgy éreztem, mintha tényleg ketten lennének, más és más személyiségük került előtérbe. Az amerikai Alex inkább az üzleti élet felé ment el a zseniális matektudásával és eszével (8-10 emberrel sakkozik párhuzamosan, vakon, és győz!), és lesz egyre sikeresebb, míg az angol Szása inkább folytatja a tanulmányait, egyetemre jár és politikai pályára lép, bár ő is legyőz 12 embert sakkban párhuzamosan, igaz, ő a Cambridge-i egyetemi sakkört, nem sima téren ténfergő bámészkodókat.
Van itt minden, mint a búcsúban: barátságok, kudarcok, szerelmek, átverések, egy kis művészet, politika, kampányok, üzleti élet, egy kis vietnami háború... szórakoztató és jól megírt kötet, a végén egy akkora csavarral, mint a ház, és Archertől kissé szokatlan lezárással. Mégsem vagyok teljesen elégedett, kissé ambivalens érzéseim vannak a kötettel kapcsolatban. Vitathatatlan, hogy Archer az egyik kedvenc íróm, és számtalan könyvét olvastam már. Zseniálisan hozza a huszadik századi történelembe helyezett családregényeket, a vállalati élet, a politikai kampányok, az iskolai élet, a mindenféle csatározások, intrikák bonyodalmait, és ezeket tökéletesen prezentálja itt is.
Mégis olyan érzésem van, mintha három-négy korábbi regényét gyúrta volna egybe. Biztos recept szerint dolgozik, arról ír, amit ő maga ismer, és arról nagyon jól, és azt érzem, hogy jó ez, jó ez, de ezt már olvastam. Jé, ez a csavar de ismerős! Politikai kampány a hetvenes-nyolcvanas évek Angliájában? Üzleti csatározás ugyanezen időszak Amerikájában? Közben egy kis átverés, egy kis árverés, szerelem, házasság... Tökéletes, de nem új. Izgalmas ötletnek gondoltam azt, hogy most ugyanannak az embernek a két fiktív életútját ismerhetjük meg, de igazából az első pár fejezetet leszámítva, onnantól, hogy felszálltak az egyik és a másik hajóra, egy sima párhuzamos életrajzzá vált, amiket egyébként nagyon szeret Archer, és tényleg jó is bennük. Volt már ugyanazon a napon születő gazdag bostoni bankárcsalád sarja vs. lengyel zsidó menekült párharca, szétválasztott ikertestvérek párhuzamos életrajza, és szinte minden regénye az adott téma körül forog.
Sajnos számomra a csavarok is kiszámíthatóak, aminek kicsit örülök is, ez megszokott Archertől. Nem szabad elolvasnom a fülszöveget soha, mert sokszor csak címszavakból is tudom, ha már ismerem a szereplőket, hogy kivel mi fog történni. Ennek a kötetnek a vége meglepett egyébként, a lezárás maga kissé szokatlan Archertől, és az utolsó nagy csavar... az elején meg is jegyeztem, hogy na, itt sem véletlen a névválasztás, de az utolsó mondat mégis marhára meglepett, hogy ennyire direkt... És ezt a mondatot majd megérted, ha elolvasod a regényt :) Összességében mégis úgy érzem, hogy ez az újítás az utolsó pár oldalon nem sok újat adott, hiszem a maradék minimum 450 oldalon (az első, leningrádi fejezeteket nem számolva) ugyanazt kaptam, mint bármelyik másik Archertől. Ha ez lett volna az első könyvem tőle, imádnám. De nem az, és ezt már sokszor olvastam tőle. És talán a Clifton-krónikák zsenialitása kiemelkedő a többi könyve közül, és annak ismeretében lehet, hogy kicsit többet vártam. Ennek ellenére csak ajánlani tudom, mert hozza az elvárt minimumot bőven.
Ja igen, imádtam azt az apró momentumot, amikor Szása Harry Clifton regényeire hivatkozott! :)
https://kulturpara.blog.hu/2019/07/20/ha_menekulnod_kell_london_vagy_new_york
