A lelkek ítélőszéke – Marcus 1.
A sötétség vadásza – Marcus 2.
Az árnyak mester – Marcus 3.
Nem a klasszikus értelemben vett trilógia ez a három könyv, ám úgy érzem, hogy a visszatérő szereplők, illetve a történetek egymásba illeszthetősége miatt egyben is értékelhető a sorozat három része.
Annyit már az elején érdemes leszögezni, hogy Carrisi nagyon tud írni, ugyanakkor nagyon megköveteli a figyelmet. Elsőre talán zavaros lehet a sok szereplő beemelése, a sok helyszín, az időbeni ugrálás, ami főként A lelkek ítélőszékét jellemzi. Ám ha kellően koncentrálunk, plusz kicsit hagyjuk magunkat sodorni az árral, akkor azért aránylag hamar ott találjuk magunkat a történetben. És ha ez megvan, onnan már nincs visszaút, megyünk végig, és igyekszünk mi is kitalálni, mi lehet a rejtély(ek) megoldása.
A szerző precízen kidolgozott minden apró részletet, amik az olykor brutális, olykor megdöbbentő események láncolatának leírásához kellenek, valamint kellően kidolgozott a keret, amiben megjeleníti a cselekményt. Szerettem nagyon, ahogy egyre határozottabban jelenik meg előttem a múlt nélküli Marcus figurája, aki úgy képes egyre ismerősebb lenni, hogy közben folyamatosan valami meghatározhatatlan idegenség veszi körül. A harmadik kötet végére sem tudtam eldönteni, hogy szimpatizálok-e vele, vagy csupán elfogadom azt a misztikus légkört, ami körüllengi a személyét.
Carrisinek sikerült valami olyan közeget teremtenie, amiben a jó nem tud tisztán jó lenni, és a gonosz nem tud igazán gonosz lenni, mert olyan mélységében ábrázolja ezt az ellentétpárt, ami a krimikben, thrillerekben nem igazán megszokott.
Nagyon erős felütéssel indít a szerző az első kötetben. Egy remeteként élő öregember infarktust kap, mentőt hív, és a kiérkező doktornőnek azzal kell szembesülnie, hogy az az ember, akinek az életét igyekszik megmenteni, valószínűleg azonos azzal, aki a sok évvel azelőtt eltűnt testvérének a gyilkosa. De ez a start csupán táptalaja azt ezt követő cselekményorgiának, ahol olykor művészettörténeti szál is felbukkan, olykor morális kérdések kerülnek ideiglenesen a középpontba, olykor vallástörténeti elmélkedés színesíti a regényt. Ám senki ne rettenjen vissza ezektől, mert egyetlen pillanatra sem válik filozófiai írássá a mű. Mindvégig markánsan megmarad a krimi/thriller műfajon belül. És mindvégig ott a feszültség a sorok között.
Számomra talán Sandra alakja volt a legkönnyebben elfogadható. Ő a férje halála ügyében kezd el nyomozni, és kerül ezáltal Rómába, ahol Marcus is egy gyilkos nyomát kutatja. Sandra, aki bűnügyi fotós, figurája áll legközelebb az úgymond normális emberhez. Értem ezalatt azt, hogy talán ő tekinthető a legátlagosabbnak a regényekben. Az esendősége mellett, megvan benne a kellő elszántság, hogy a végére járjon a rejtélynek, miért is kellett a férjének meghalnia, milyen titok nyomára bukkant, amiért az életével kellett fizetnie. És higgyék el, a megoldás megdöbbentő, ugyanakkor elgondolkodtató. Ismét rá kell döbbennünk, hogy mennyi minden van a minket körülvevő világban, amiről egy hétköznapi embernek fogalma sincs. Nekem például a csernobili szál volt az, ahol képzeletben kalapot emeltem a szerző fantáziája előtt. A legzavaróbb, vagy inkább legnyugtalanítóbb gondolat ezzel kapcsolatban az volt, hogy: és mi van, ha ez nem csupán az írói fantázia műve…?
A sötétség vadásza című részben egy sokkal lineárisabb, könnyebben követhető regényt kapunk, ami azonban semmivel sem gyengébb, mint az elődje. Sőt, itt már a visszatérő szereplők miatt sokkal komfortosabb az olvasói élmény. Természetesen itt sem csontegyszerű a cselekmény, mert ahogy haladunk előre a borzalmas gyilkosságok megoldása felé, úgy lesz egyre sokrétűbb, mígnem ismét egy sokkoló múltbéli titokra derül fény. Ebben a részben is ott van Marcus, és az őt körülvevő misztikus légkör, és ott van Sandra, aki ellenpontozza mindezt. És ebben a kötetben újabb adalékot kapunk a jó és a rossz örök dilemmájáról. Mert könnyű valakire azt mondani, hogy rossz, de a háttér ismerete nélkül egy-egy ilyen ítélet csupán előítélet. Plusz ott van az a kitétel, amit Carrisi direktben le is ír, hogy legyen egy bűntény bármennyire is beteg vagy iszonytató, az emberek nagy részét érdekelni fogja majd minden apró részlet, hiába az ösztönös irtózás az efféle tettektől. Ráadásul a bűnös nevére sokkal inkább fogunk emlékezni, mint az áldozatéra.
A harmadik kötet profetikus, világvége hangulata kellően megalapozza a talán legsötétebb részt a három kötet közül. Itt is döbbenetes, mégis az olvasót magával ragadó történetet kapunk Carrisi jóvoltából.
Egy rég eltűnt gyermek felbukkanása, egy püspök meggyilkolása, és mindezek mellé az özönvízszerű esőzés következtében megbénult Róma, olyan sötét világba húz le minket, ahol Marcus és Sandra nyomozása közben már-már úgy érezzük, hogy a saját lelkünk megmentéséért küzdünk. És mindezt csak nehezíti, hogy a szerző nem spórol a cselekményszálakkal. Nagyon kell figyelni minden leírt szóra, mert a történet végére minden aprócska részletről kiderül, hogy fontos része a nagy egésznek.
Donato Carrisi Marcus-trilógiája egy olyan regénysorozat, amit minden krimi/thriller kedvelőnek legalább egyszer (de inkább kétszer, netán többször is) el kell olvasnia. Nem a legegyszerűbb próza, de meghálálja az odafigyelést, miközben megismerhetjük a penitenciárusok világát, ezáltal az Egyháznak egy olyan oldalát, amit eleddig nem volt alkalmunk (és amiről a második kötet végén olvasható rövid interjúban a szerző is beszél). Valamint az emberi lélek olyan borzalmas mocsarába is alámerülhetünk, ami garantáltan okoz egypár álmatlan vagy rémálmokkal terhes éjszakát. De olyan karaktereket is megismerhetünk, akik furcsaságukkal, vagy éppen azzal lopják be magukat a szívünkbe, hogy hozzánk hasonló hétköznapi figurák. A szerző egyéni stílusának, és a szerintem nagyszerű fordításnak köszönhetően, pedig három nagyon izgalmas és lebilincselő regénnyel leszünk gazdagabbak, ha elolvassuk Marcus-sorozatot.
A kötetekért köszönet a General Press Kiadónak.
http://elomagazin.com/2020/09/konyvajanlo-donato-carrisi-marcus-trilogia/
