Milyennek találták a közös munkát Az Őrszem írása közben?
L. C.: Amikor leültünk együtt, hogy megírjuk a könyvet, olyan érzés volt, mintha ez egy huszonöt éve zajló folyamat utolsó szakasza lenne. Amikor befejeztem a legelső Reacher-könyvet, az Elvarázsolt dollárokat, megmutattam a feleségemnek és a lányomnak, akik nagyon lojálisan és lelkesen fogadták, de egyikük sem szokott igazából krimiket olvasni, ezért aztán megmutattam Andrew-nak is, mivel úgy éreztem, ő szakértő véleménnyel tud szolgálni. Tudtam, hogy nehezére esne, ha kritizálnia kellene a bátyja munkáját, ugyanakkor azzal is tisztában voltam, hogy ha szükséges, megteszi. Ő már csak ilyen. De szerencsére tetszett neki, és
attól fogva Reacher amolyan közös családi tulajdonunkká vált, szinte mintha a fivérünk lett volna.
Úgyhogy végül meglehetősen könnyen ment az együttműködés.
A. C.: Én nehéznek találtam az írást – Lee nagyon magasra teszi a lécet –, de maga az együttműködés sokkal természetesebben ment, mint amire számítottam. Évek, sőt évtizedek óta nem írtam semmit másokkal közösen, mert régebben, amikor megpróbálkoztam ezzel, olyan érzésem volt, mintha az árral szemben úsznék. Sohasem voltam egy ritmusban a partneremmel, és az ötleteim nem olvadtak egybe az övéivel. De Leevel az első perctől kezdve minden teljes szinkronban volt, és végig így is maradt.
Milyen volt regényt írni a Covid-19 járvány miatti karantén időszakában?
L. C.: A történet nagy részét már felvázoltuk és meg is írtuk a karantén előtt, de ezek a hónapok, amikor a kényszerű bezártság miatt nem volt semmi más tennivalónk, igazából nagyon hasznosak voltak, segítettek az összpontosításban.
A. C.: A karantén miatt kevesebbet tudtunk személyesen találkozni, mint amire eredetileg számítottam, vagyis többet kellett Zoomon és sms-en keresztül érintkeznünk, de egyetértek abban, hogy nagyon hasznos volt ez a lehetőség, hogy teljesen elmerülhessünk a kreatív alkotófolyamatban.
Andrew, milyen volt Lee gyerekkorában?
A. C.: Nagyon kevés emlékem van arról, amikor még együtt éltünk, mivel elég nagy korkülönbség van köztünk, de egy eset igencsak megragadt az emlékezetemben. Úgy ötéves lehettem, amikor egyszer az apám nagyon megharagudott rám valami gyerekes csíny miatt.
Lee volt az egyetlen, aki mellém állt, és utána egyezséget kötöttünk, hogy mindig ki fog állni mellettem, én pedig őmellette.
A családom többi tagjával nagyon kevés közös volt bennem, úgyhogy miközben felnőttem, Lee volt nekem az egyetlen reménysugár – annak a bizonyítéka, hogy lehetséges megtalálni a saját utamat az életben, jól érezni magam és sikeresnek lenni.
Lee, ugyanezt kérdezném Andrew-ról.
L. C.: Én már tinédzserkorban jártam, amikor ő megszületett. Barátnőim voltak, állandóan koncertekre és bulizni jártam. De nagyon aranyos kisbaba volt, és hamarosan megmutatkozott az elbűvölő személyisége is.
Makacs volt, önfejű, mindenről megvolt a határozott véleménye, és nagyon vicces is volt.
Az első pillanattól neki magának kellett kiküzdenie a helyét egy népes családban. Szerettem együtt lenni vele. És jó gyakorlat volt a későbbi apaságra. Egyszer én vigyáztam rá, amikor még csak pár hónapos volt, és nem tudott elaludni, mert megfázott, és taknyos volt Úgyhogy megfogtam a bokájánál fogva, és fejjel lefelé lógattam, amíg kifolyt a takony az orrából. Aztán úgy elaludt, mint a bunda. Hasznos technika. Nem sokkal később elköltöztem otthonról, úgyhogy igazából inkább a barátja voltam, mint a bátyja, mert nem laktunk egy fedél alatt, és nem voltak közös testvérélményeink.
Elég nagy kettőjük között a korkülönbség. Ezt kreatív szempontból hasznosnak találták?
L. C.: Teljes mértékben, épp ez az átmenet lényege.
Íróként nagyon is tudatában vagyok, hogy a világ kicsit elment mellettem, és szerettem volna, ha a Reacher-sorozat kap egy friss energialöketet.
Az, hogy Andrew csatlakozott hozzám, olyan, mintha egy nap rejtélyes módon tizenöt évvel fiatalabban ébredtem volna, tele új ötletekkel és szenvedéllyel. Mintha találkoztam volna a fiatalabb önmagammal.
A. C.: Ez a helyzet számomra teljes fordulatot jelent. A család legifjabb tagjaként mindig úgy éreztem, hogy én vagyok a leglassúbb, a legkevésbé képzett, a legkevésbé tanult. De most, életemben először az, hogy fiatalabb vagyok, az előnyömre válik, és lehetővé teszi, hogy valami különlegessel járuljak hozzá közöshöz.
Volt valami, amiben nem értettek egyet?
L. C.: Nem igazán. Mind a ketten tudtuk, mi a célunk.
A. C: Egyáltalán nem volt ilyen, sőt. Én mindig tisztán láttam, hová tart a történet, de nem mindig tudtam, hogyan jutunk el oda, úgyhogy felbecsülhetetlen segítség volt, hogy Lee állandóan a megfelelő irányba tudott kormányozni minket.
Köztudott, hogy mind a ketten imádják a kávét. Ki a nagyobb koffeinfüggő?
L. C.: Tudja, vannak, akik lefekvéskor odakészítenek az ágyuk mellé egy pohár vizet. Andrew egy időben egy csésze feketekávéval ment lefeküdni. Számomra rejtély, hogy nem robbant szét tőle a feje.
A. C.: Időnként még mindig ezt csinálom. Ha napközben nem ittam elég kávét, akkor este fáj a fejem, és nem tudok elaludni. Egy barátomtól egyszer kaptam egy bögrét, amin egy olyan rajz volt, amely egy emberalak teljes érhálózatát ábrázolta, és az volt hozzá a felirat: Túl sok vér van a koffeinkeringésemben. Nagyjából ez a helyzet velem.
Ugyanazok a Reacher-könyvek a kedvenceik?
L. C.: Én némi szerény büszkeséggel tekintek egyik-másik könyvemre, de igazából mindig a legújabb a kedvencem, amin épp dolgozom, mert elméletileg ott van lehetőség, hogy ez tökéletes lesz, bár az is aggaszt, hogy ha egy szerző teljesen meg van elégedve a könyvével, akkor mi lenne a motiváció arra, hogy folytassa az írást?
A. C.: Nekem két fő kedvencem van, az Elvarázsolt dollárok, mert az volt a legelső, és sohasem fogom elfelejteni, mit éreztem, miután elolvastam a kéziratot. Óriás örömöt, amiért egy ilyen csodálatos könyvön vagyok túl. Megkönnyebbülést, amikor láttam, hogy milyen remek lett, mert tudtam, hogy mennyire fontos ez a bátyámnak. Ráadásul ott volt az az érzés, hogy tudok kapcsolódni a könyvhöz. Az elbeszélés első szám egyes személyben íródott, és elég sokáig Reacher nevét sem tudjuk meg, de már előtte is azt éreztem, hogy én ismerem ezt a fickót, valami egészen mély, alapvető szinten. A másik könyv, amely számomra különleges, a Néma város. Megvan benne minden összetevő, ami miatt kedveljük a Reacher-történeteket – a megragadó helyszín, a mindent átható rejtélyesség, a fantasztikus karakterek, az izgalmas (és részben felkavaró) cselekmény, az erőteljes próza, az akciójelenetek, az az érzés, hogy itt igazságot szolgáltattak – ráadásul úgy érzem, hogy ennek a könyvnek a nyelvezete líraiabb volt, és esztétikailag is kielégítőbb.
Mit fognak érezni az emberek, ha elolvassák ezt a legújabb könyvet?
L. C.: Megkönnyebbülést és megelégedést, hogy igazságtétel történt, és a rosszfiúk nemcsak egy kis szóbeli megrovásban részesültek.
A. C.: Igen, ezt mind – és még többet fognak majd akarni!
Mit tartogat a jövő Jack Reacher számára?
L. C.: Mint mindig, ez most is az olvasóktól függ. Ha ők akarják a folytatást, mi szolgálni fogunk vele!
A. C.: A legnagyobb örömmel.
Köszönet az interjúért a General Press Kiadónak.
https://konyvesmagazin.hu/nagy/lee_child_andrew_child_orszem_interju.html
