Önző istenek, erős nőalakok, mitológia és legendák – Könyvkritika

„Férfiuról szólj nékem, Múzsa, ki sokfele bolygott

s hosszan hányódott, földúlván szentfalu Tróját,

sok nép városait, s eszejárását kitanulta,

s tengeren is sok erős gyötrelmet tűrt a szivében,

menteni vágyva saját lelkét, társak hazatértét.”

                                  (Devecseri Gábor fordítása)

Középiskolai memoriter. Meg kellett tanulnunk – nekem meg pláne, mivel magyar szakra készültem. Persze én kedveltem Odüsszeuszt – akiről az idézet szól -, mert okos volt, leleményes (ez volt az állandó eposzi jelzője, ha emlékszik még valaki erre a tanulmányaiból), és ő találta ki azt a bizonyos falovat, ami miatt a görögök legyőzhették a trójaiakat. (Az meg, hogy évekkel később Sean Bean alakította a Trójában, csak a hab volt a tortán.) És csak pár éve töprengtem el igazából a karakterén, amikor egy regényben gazembernek, cselszövőnek és tömeggyilkosnak nevezték. Hiszen miatta tudták a görögök bevenni Tróját, majd elpusztították a várost, felkoncolták a férfiakat, a nőket rabszolgává tették, és a gyerekeket, még a csecsemőket is, lemészárolták.

Madeline Miller regényében megint csak egy másik Odüsszeuszt ismerhetünk meg. Tépelődő, megkeseredett férfi, aki tíz évig háborúzott, aztán hazaindult, de a társai ostobasága miatt már öt éve hiába próbál hazajutni, hiszen a megvakított egyszemű óriás miatt megharagudtak rá az istenek. Miközben ő nem vágyik másra, csak arra, hogy végre hazajuthasson, a feleségével és a fiával lehessen… erre most itt ez a Kirké… Mindig is szerettem az olyan történeteket, amikben egy nagyregény vagy hőseposz főhősének, vagy éppen valamelyik mellékszereplőjének a szemszögéből láthatjuk az eseményeket, csak teljesen más gondolkodásmóddal, vagy az események másféle ábrázolásával. A görög mitológia meg már középiskolás korom óta érdekel, ezért kezdtem el olvasni a Kirkét.

Madaline Miller: Kirké

Ez a történet úgy varázsol el, ahogyan a címadó boszorkány/istennő/nimfa varázsolja el a szigetére tévedő hajósokat. Megfog, és aztán jó darabig nem ereszt. Az Odüsszeiában a főhős visszatekintve meséli el az eseményeket a phaiákok szigetén, ahová egy szál magában, egy tutajon érkezik. Itt mondja el, hogyan vakította meg a küklopszot, hogyan vesztette el a társait egymás után, és itt említi meg a varázslónő Kirkét is, aki előbb megvendégelte, aztán meg disznóvá változtatta a társait. Odüsszeusz csak azért menekült meg, mert Hermész előre figyelmeztette a veszélyre. Végül Kirké visszaváltoztatja az embereit, és ott tartja őket egy jó darabig, miközben ő meg Odüsszeusz élvezik egymás társaságát.

Amikor a főiskolai felvételire készülve felsoroltam Odüsszeusz kalandjait, nem gondolkodtam el azon, vajon miért él egy varázslónő magányosan egy szigeten. Ma már, negyvenen túl, nagyon is érdekel, és Madeline Miller erre ad egyfajta választ.

Odüsszeusz Kirké palotájánál. Wilhelm Schubert van Ehrenberg festménye (1667)

Kirké nimfának születik, Héliosz napisten lányaként, de már csecsemőnek és kislánynak is fura, különös lény, szokatlan, sárga szemmel – a haja is csíkos, mint egy hiúzé -, és az istenekétől igencsak eltérő, vijjogó hanggal. (Ezért is nevezik el Kirkének, vagyis „sólyomnak”.) Talán mondanom sem kell, a többiek nem szeretik, az anyját nem érdekli más, csak a csábítás… ahogyan tulajdonképpen az apját sem. Miller könyvében az istenek világa pont olyan, amilyennek felnőttfejjel elképzeltem. Az istenek embertelenek, kicsinyesek, gyűlölik egymást (az embereket pedig lenézik), de mert félnek a náluk hatalmasabbaktól, ügyesen leplezik a gyűlöletüket. Erő- és hatalomfitogtatás mindenfelé, szeretet viszont sehol, csak törleszkedés a hatalmasabbakhoz – ez az általános jellemzőjük. Nem annyira emberfeletti, sokkal inkább ember alatti ez a világ, ahol Kirkén kívül a legszimpatikusabb figura Prométheusz, a titán, aki ellopta az embereknek a tüzet. És akinek a büntetését Kirké is végignézi, és ő az egyetlen, aki részvéttel van a titán iránt, sőt, kíváncsi is lesz rá, miért segítette Prométheusz az embereket. A többi istent, nimfát, najádot, miegyebet ez nem érdekli, ők étellel-itallal szórakoznak a titán megkorbácsolása közben.

Az írónő egy interjúban azt mesélte, az isteneken töprengett el, így született meg végül a regény ötlete. Ő is rettenetes alakoknak tartotta a görög mitológiában ábrázolt isteneket, akik önzők, csak a saját érdekeiket védik, és képtelenek arra, hogy magukon kívül másokkal is törődjenek.

Kirkében viszont az első pillanattól megvan az ösztönzés arra, hogy gondoskodjon másokról, ezt mutatja az is, ahogy megpróbál segíteni Prométheusznak. Miller arra a kérdésre – is – kereste a választ, milyen lehet az, ha valaki jó ember akar lenni, csak nem tudja, hogyan kell csinálni, mert nincsen hozzá mintája vagy példaképe. Az foglalkoztatta, hogyan válhat az ember morális személlyé egy totálisan amorális családban.

Kirké és az egyik disznóvá változtatott ember ábrázolása egy görög vázán

Kirké karaktere is nagyon érdekelte Millert. Bár a lány nagyon okos és ravasz, kifejezetten érdekes személyiség, Homérosznál mégis csak mellékszerep jut neki. A görög mitológiában szexinek ábrázolják, rejtélyesnek és kiismerhetetlennek. Homérosz eposzából nem derül ki az sem, miért változtatta a férfiakat disznóvá. Vajon azért, mert egyszerűen csak gonosz, vagy volt rá oka?

Ráadásul a történet végén segítőkész figuraként jelenik meg, és ez zavarta Millert, mert úgy érezte, pszichológiai szempontból egyszerűen nem működhet egy ilyen karakter.

Így Ovidiusnál folytatta a kutatásait, aki Átváltozások c. művében szintén írt Kirkéről és a varázslatairól. Ovidius is el volt ragadtatva Kirké képességeitől, az erejétől és a varázslataitól, de ő sem foglalkozott a varázslónő motivációival – így hát Miller úgy döntött, kitalálja, milyen okai lehettek Kirkének, amikor elvarázsolta az embereket. És ezekből a kérdésekből és kutatásokból született meg aztán a történet.

John William Waterhouse festménye Kirkéről

A lenézett nimfa egy nap rájön, hogy képes varázsolni, oly módon, ami miatt az apja, a napisten, sőt, maga Zeusz is megrémül tőle, és egy lakatlan szigetre száműzik, örök életére. Kirké előbb kétségbeesik, aztán felépít magának egy olyan világot, ahol a farkasok és az oroszlánok a kandallójánál alszanak, és kitanulja a varázslás minden csínját-bínját, ami később igen nagy hasznára lesz, amikor hajósok tévednek a szigetére, és rátámadnak. A nimfa előbb reménykedik, hogy az apja legalább a veszélyes helyzetekben a segítségére siet… aztán inkább megtanulja, hogyan lehet az embereket disznóvá változtatni. Így tesz később Odüsszeusz embereivel is, a hős azonban megússza, sőt, azt is eléri, hogy Kirké az embereit is visszaváltoztassa.

Miller könyvében Kirké így véleményezi egy “későbbi költő” énekét a kettejük találkozásáról: „Évekkel később hallottam egy dalt a kettőnk találkozásáról. A fiú, aki énekelte, több hangot tévesztett, mint amennyit eltalált, a versszakok édes dallama mégis átragyogott a hamisságán. Nem voltam meglepve azon, milyen képet festett rólam: a büszke boszorkány meghátrált a hős kardja elől, és térden állva könyörgött kegyelemért. Úgy tűnik, a meghunyászkodó nő a költők legkedveltebb témája. Mintha nem létezhetne történet anélkül, hogy földön csúszva zokogunk.” Az a későbbi költő persze Homérosz volt, és ő valóban így énekelte meg a találkozást.

„Ott álltam meg, a széphaju istennő kapujában,

s felrikkantottam; hallotta a hangom az úrnő.

Jött rögtön kifelé, sugaras kapuját kinyitotta

s úgy hívott; mentem be nyomán, szomorogva szivemben.

Drága ezüstszögü szép karszékhez vitt be az úrnő,

mesteri műhöz, amelynek lábtól zsámolya is volt;

és aranyos serlegben adott kükeónt hogy igyam meg;

mérgét is bekeverte előbb még, vesztem akarva.

És miután ideadta, kiittam, mégse hatott rám,

vesszőjével rámcsapván, szót szólva kimondta:

»Mars be a disznóólba, feküdj le a többivel együtt.«

Szólt; de kirántva a combom mellől jóhegyü kardom,

Kirkének rontottam, akárha megölni akarnám.

Ő pedig erre sikoltva bukott le, a térdem ölelte,

és zokogó hangon hozzám szárnyas szavakat szólt:”

                                 (Devecseri Gábor fordítása)

Kirké John William Waterhouse 1892-es festményén

És ezután kezdődik el az a különös, néha szép, néha keserű kapcsolat a két ember között, ami a regény második felét adja. (Az elsőben Kirké megismeri – és így persze mi is – Daidaloszt és a csepp Ikaroszt, Médeiát, aki segít Iaszónnak megszerezni az aranygyapjút; vagy épp világra segíti a Minótauroszt.) Odüsszeusz egy időre ott ragad a szigeten, bár Kirké nem bocsát rá semmilyen varázslatot, míg végül az istenek szólítják fel őket, hogy váljanak el egymástól, mert a férfinak haza kell térnie. És a történetnek még koránt sincs vége.

Amiért én megszerettem ezt a mellékszereplőből főhőssé előlépett Kirkét, az a kitartása a legmélyebb magányban is, és az empátiája, ami megkülönbözteti, sőt, kiemeli őt a halhatatlanok sorából. Mert gyakori vendég ezen a szigeten Hermész, aki végtelenül önző, és csak addig marad Kirkénél, amíg az nem untatja, vagy betér ide Pallasz Athéné is, aki szemrebbenés nélkül ajánlja fel, hogy végez egy csecsemővel, azzal vigasztalva az anyát, hogy kerít neki másik férfit, akitől majd szebb és jobb gyereket szülhet… Kirké is több – elvileg – az embereknél, mégis nagyon is emberséges tud lenni.

Küzd a magánnyal, a száműzöttséggel, de a legfőképp azzal, hogy valahányszor megbízik valakiben – emberben, istenben, de akár a családtagjaiban is -, mindig csalódnia kell, és mégis talpra áll. És nem válik megkeseredett, embertelen szörnnyé.

Ajánlom ezt a Kirkét olvasásra, mert megéri. Mindazoknak pedig, akik már nem emlékeznek annyira a görög mitológia szereplőire, segítségül van egy jó kis lista a könyv végén az istenekről és a fontos halandókról. A Kirkét a General Press adta ki, és Frei-Kovács Judit fordította, kiváló és élvezhető szöveget hozva létre.

Miller korábbi regénye, az Iliász főhősének története kissé más szemszögből

Az írónő szerencsére új történeteken is töri a fejét, amelyek, remélhetőleg majd magyarul is megjelennek. Az egyik ilyen A vihar feldolgozása. Shakespeare drámájából Millert a leginkább Caliban figurája érdekli, aki szerinte a legellentmondásosabb figura a műben – és akiről Tolkien Gollam alakját is mintázta. Az írónő azt szeretné kibontani, milyen lehet egy ilyen ellentmondásos lény számára úgy élni, hogy egy varázsló – Prospero – folyamatosan varázsvilágot teremt köré, így sohasem tudhatja, milyen is a valóság… Én nagyon kíváncsi vagyok rá, milyen lehet A vihar szigete Caliban szemével nézve.

Aki pedig több ilyen, a mondavilágot másféle szempontból ábrázoló, jó történetet szeretne olvasni, az vegye elő Szabó Magda könyvét, A pillanatot, amiben az írónő a Trójából sikeresen elmenekülő Aeneas történetét meséli el… akkora csavarral, amit nem mesélek el, mert azzal agyon is csapnám magát a sztorit.

De ott van még Crista Wolf Kasszandrája is, egy történet a jósnőről, aki előre látja Trója pusztulását, de az istenek átka miatt hiába mondja el mindenkinek, milyen veszély fenyegeti a várost, senki sem hisz neki. És ajánlanám még Mary Renault regényét, A királynak meg kell halnia címmel, amiben Thészeusz a főhős, aki beáll a labirintusba küldendő bikatáncosok közé, hogy végezhessen a Minótaurosszal.

 https://ectopolis.hu/hirek/onzo-istenek-eros-noalakok-mitologia-es-legendak-konyvkritika/?fbclid=IwAR0yYUxFlnvsEHIi_vYHwZNRSZEhpwo3Hus1LA-2LZqEkc1hGpaavhkZJR0