Carson épp tétlenül tengeti a napjait, amikor megérkezik hozzá a nagyi levele. A levélben az áll, hogy nagyanyja meghívja őt egy Sullivan Island-i születésnapi ünnepségre, és esetleg egy egész nyárra, pont úgy, ahogyan régen. A lány kezdetben őrültségnek tartja az ötletet, de aztán számot vet az életével, és rá kell jönnie, hogy tulajdonképpne nincs, amiért maradnia. Épp most veszítette el az állását, nincs megtakarított pénze sem, így a lakást is hamarosan fel kell majd adnia. A nagyinál töltött nyár még jól is jöhet, ha a dolgokat ilyen szempontból közelíti meg.

Dora élete romokban hever. A válás küszöbén áll, és egy beteg kisfiúval kell minden nap erején túl is türelmesen és figyelmesen foglalkoznia – és adott esetben megküzdenie is. A nagyi levele csak még jobban felkavarja, egyszerre fájdalmas és kellemes számára, csak még azt nem tudja, hogyan veszi rá a kisfiát, hogy egész hétvégére Sullivan Islandre utazzanak, a nagyi házába.

Harper rettenetesen unja rideg és parancsolgató anyját, aki úgy bánik vele, mintha az alkalmazottja lenne, nem pedig a lánya. A nagyi levele neki, az unokának szól ugyan, de az anyja hallani sem akar arról, hogy Harper elmenjen a születésnapi ünnepségre. Harper azonban valahogy tudatosítja magában, hogy már nem kislány többé, ennek megfelelően egyedül is képes döntést hozni arról, hogy hová akar elmenni és hová nem.

Mary Alice Monroe kellemesen lokálpatrióta, igazi, erős dél-karolinai nő, ez köszön vissza regényének minden lapján, nem kevéssé érezhetően. Kiválóan ismeri a vidéket, apró részletességgel ábrázolja a táj, az évszakok és különösképpen az élővilág kapcsolatát és megjelenését. Aktív környezetvédő, önkéntes munkás, aki jelen művében is, akárcsak sok másikban, párhuzamot húz az ember és a természet viszonya között, ily módon is felhívva a figyelmet a különböző veszélyezetett fajok és az emberi természet kapcsolatára. A Nyári emlékek című regénye egy trilógia első része, amelyben környezetvédelmi szempontból egy palackorrú delfin sorsa köré csoportosulnak az események. Főhőse, Carson hamarabb érkezik meg nagyihoz, mint a többiek. Kissé szorong ugyan a viszontlátás miatt, de igyekszik élvezni a csendet, a tiszta égbolt alatti nyárelőt és az óceán hullámzását. Időközben nagyanyja számára is világossá válik, hogy az unokája élete nem pontosan olyan, ahogyan eltervezte. A nővére és a húga érkezése sem idézi vissza feltétlenül azoknak a gondtalan nyári vakációknak a hangulatát, amelyeket együtt töltötttek annak idején. Az évek során eltávolodtak egymástól, és ezt a szakadékot, úgy tűnik, nem lehet áthidalni. Az újabb és újabb feszültségek közepette bizonyos családi titkokra is fény derül és úgy látszik, mindenkinek változnia kell ahhoz, hogy a harmónia újra megszülessen a féltestvérek között. Közben pedig egy delfin kerül fel a történet palettájára, akinek barátsága, jelenléte és további sorsa bájossá és érdekessé teszi a történéseket.

Az író kerüli az igazi nagy drámákat, vagy csak nem dramatizál látványosan, annak ellenére, hogy vannak a történetben igazi fordulatok. Bármelyik is lenne az igazság, a regény egy könnyű, nem túlbonyolított és nem túlfűtött mű. Egy kissé szétszakadt család sorsát meséli el, ahol az egyes szereplőkön keresztül finoman visszautal a főszereplőre. Megmozgatja a család gyökereit, az erő, a tartás, a méltóság és a megbocsájtás húrjain játszik mindvégig. Carson, a középső lány harca az alkoholizmus realitásával, a szülei cselekedeteinek mérleglése és megértése illetve a saját személyiségének fejlődése áll a középpontban. Az, ahogyan végigjárja a maga útját, szembenéz önmagával és a problémáival, vállalva az emberi, esendő de mégis felnőtt magatartással véghezvitt tetteket, nagyon szimpatikus tud lenni.

Azt mondhatnám, tehetség kell ahhoz, hogy feleseleges mellékszálak nélkül, üres fecsegések ecsetelése nélkül úgy írjon meg egy történetet valaki, hogy a szó legteljesebb értelmében vett romantikus irodalom részévé váljon, mégis érdekes maradjon a romantikán túli vizeken is. És ez Mary Alice Monroe-nak sikerült. Ebből a történetből nem igazán lehetne többet kihozni, de ő kihozta a maximumot. Kétségtelen, hogy a delfin megjelenése az öbölben és a további bonyodalmak körülötte, a delfinpopulaciók életének az aprólékos ismertetése egy bizonyos professzionalizmussal ajádékozza meg a regényt. Az elmaradhatatlan szerelem felbukkanása pedig mintegy megkoronázza nem csupán Carson életét, hanem az olvasás élményét is.

Bár a tengeren túli szerzők próbálkozásait, ami a romantikus irodalmat illeti, általában gyanakodva fogadom, mert szinte mindig közhelyesek, ezúttal a szerzőnek mégis sikerült megőriznie valami ártatlant, értékeset, általános érvényűt mindenki számára. Ami nekem személy szerint kifejezetten tetszik, prűdség ide vagy oda, az az, hogy nem törtekszik az erotikus vonalak részletes és pontos ecsetelésére, mondjuk úgy, nem ponyvásítja a regényt a fekete földig. És bár sejtetni engedi egyes szálak alakulását, mégsincs az az érzésünk az első tíz oldal után, hogy már mindent tudunk, azt is, hogy hogyan ér véget a történet. Mert valahogy még azt is sikerül elérnie, hogy kiváncsiak legyünk a folytatásra, akkor is, ha Carson története véget érni látszik.

Forrás: http://olvasoterem.com/blog/2015/12/04/mary-alice-monroe-nyari-emlekek/