Variációk egy témára. Ez jutott eszembe Jane Shemilt első és második könyvéről. Ebben a könyvben is eltűnik egy gyerek, bár ez esetben egy pár hónapos kisbaba. Itt is értékes, fontos foglalkozást űznek a szülők. A férj onkológus, a feleség szülésznő. Karrieristák, nagyon fontos számukra a hivatásuk, a kutatásuk. Két kislányuk van, és a történet elején érkezik a kisfiú is. Aki már inkább az anya kétségbeesésében vagy számításában fogant. Így indulnak el ők öten Afrikába, Botswanába, hogy a férj elfoglaljon egy egyéves kutatói állást. 

Még abban is hasonlít a történet, hogy nem nőnek igazán közel hozzánk a szereplők, Emma,  az anya viselkedése, gondolatai nem igazán szimpatikusak. Már elutazásuk előtt érezhető, hogy nincs minden rendben a családdal, nem ismerik igazán a gyerekeiket, a nagyobbik kislánynak iskolai problémái vannak. Nem igazán lehet eldönteni, hogy az utazásba való beleegyezés Emma részéről valamiféle menekülés ebből a helyzetből, vagy tényleg azt hiszi, hogy ott új életet kezdhetnek és majd minden rendbe jön. 

Érzései a kisfiával szemben, tépelődései nagyobbik lányával kapcsolatban és férjével kapcsolatos gondolatai nem váltottak ki belőlem megértést. Nem értettem, hogy lehet fontosabb a karrier, mégha olyan nagyon segít is vele az embereken, mint a családjával szembeni elköteleződés, az odafigyelés, a szeretet. 

Párhuzamosan történik a jelen, az Afrikában történtek és a közelmúlt, amikor még csak terv volt az utazás, közben megismerjük a családot, a megismerkedésüktől, a házasságukon át a gyerekek születéséig. Közben pedig apró villanásokat látunk Emma gyerekkorából, édesapjával való kapcsolatáról. Talán, de csak talán nagyon halványan segít megérteni Emma jellemét,  gondolatait, viselkedését, szánalmat, sajnálatot éreztem iránta. 

A könyv különleges hangulatát a helyszín, Botswana adja, az afrikai emberek, a család lakóhelye, annak környezete, mágiák és az idegen kultúra titokzatossága. 

Bár sem Emma, sem Adam nem nőtt a szívemhez, mégis nagyon fájt a veszteségük. Átéreztem teljesen fájdalmukat, Emma kétségbeesését, tehetetlenségét, magányosságát, a két kislány magára hagyatottságát. Az amúgy sem erősen működő, csak vegetáló család nehéz napjai Sam eltűnése után még reménytelenebbé váltak. Érzelmeim igazi hullámvasúton száguldottak a meg nem értéstől a megértésig, a sajnálattól a haragig, a szeretettől a gyűlöletig, azt sem tudtam, hogy lehetett ezt a helyzetet kibírni. Az afrikai rendőrség sem volt a helyzet magaslatán, a nyomozás nem sok eredményre vezetett. 

A Lányomhoz hasonlítottam értékelésem elején, de mégis teljesen más volt. Még azt is megkockáztatom, hogy a Légszomj túlszárnyalta azt.

A könyv nagyon nyomasztó volt, ugyanakkor mégis letehetetlen, a feszültség néha akkora volt, hogy olvasnom kellett gyorsan, hogy tudjam, mi a vége. Amire azt kell mondanom, hogy ismét bravúros lett!
Hasonlóan Emmához, nekem is naponta változott a véleményen a lehetséges gyermekrablóról,  beletartoztak a család tagjai is a gyanúsítottak körébe. Bár az afrikai rendőrséget nem éreztem kellőképpen elhivatottnak, vagy egyszerűen csak nem láttam bele a nyomozási folyamataikba,  azért a történet tartogatott nem kevés feszültséget.

Egy nagyon jó lélektani regénynek tartom Jane Shemilt második könyvét. Az anyaság, a család, a karrier, a szeretet, a szülői lét, a felelősség, a szeretet nélküliség és a felelőtlenség témáját érintve kísérhetjük át a családot egy tragédián, távol megszokott hétköznapi életüktől, megszokott lakóhelyüktől, idegen emberek között. 

Azt gondolom, ez a könyv is meg fogja osztani az olvasókat, mint a Lányom. Akik azt szerették, biztos vagyok benne, hogy ezt is fogják. Akiknek nem igazán jött be a Lányom, talán éppen azért tegyenek még egy próbát. Szerintem érdemes.