Amandine Aurore Lucile Dupin, írói álnevén George Sand, 1804. július 1-jén született Párizsban. Anyja Antoinette Sophie Victoire Delaborde, egykori táncosnő, kurtizán volt, apja Maurice Dupin, aki jómódú családból származott, és a hadsereg kötelékében szolgált. Nagyanyja nehezen viselte, hogy fia mélyen rangján alul nősült, anyját mindvégig csak megtűrte, ám elfogadnia sosem tudta. Másodszülött testvérét, ahogyan édesapját is, idejekorán elveszítette. Anyja csekély havi juttatásért lemondott róla, nevelésének feladatát nagyanyja vette át. “Ő volt az első életemben, akit szenvedélyesen szerettem. Ezért törte össze a szívemet, mikor elhagyott engem. Pontosabban szólva: eladott.” Sand ezt már gyermekként úgy fogta fel, hogy anyja pénzért mondott le róla. A nagyanyja zárdába helyezte a fiatal Aurore-t, ami a neveltetését illető terv egyik fajsúlyos része volt, de annak hallatán, hogy unokája apácának készül, hazarendelte. Később különféle erkölcstanítók és filozófusok hatására megváltozott gondolkodása, eltávolodott a zárdában megfogalmazott hitétől.

Nagyanyja halála után hozzáment Casimir Dudevant-hoz. A fiatal férjjel Nohant-i birtokukon rendezkedtek be. A házasság nem hozta meg egyikük számára sem a remélt boldogságot, mindketten csak azt a nemlétező személyt szerették, akit papíron megalkottak maguknak – idézi fel Sand. A férj idejekorán megcsalta hitvesét. Válaszul Sand is kitekintett a házasságból: beleszeretett a hét évvel fiatalabb Jules-be, akivel később együtt írta meg élete első regényét. “A férjemet már nem szerettem. Közel két éve egyedül aludtam, külön szobában. (…) Mint, aki a ködöt próbálja a markában tartani, úgy éreztem magam a házasságomban.” Házasságában két gyermeke született, Maurice és Solange.

Teljes élete az igazi szerelem kereséséről, valamint az írásról szólt. Írói pályáját a Le Figaro című szatirikus lapnál kezdte: színikritikákat, tényszerű beszámolókat, szatírákat, később rövid elbeszéléseket, szösszeneteket tett közzé, de politikáról is tudósított. Első írásai egyikét a Revue de Paris hasábjain közölte, és ekkor már úgy érezte, „hogy megélhetést nyújthat az írás, méghozzá idővel egészen jó megélhetést.” Csupán 1832 és 1835 között tíz regénye jelent meg, egész életében pedig több mint nyolcvan. „Ha tudtam volna egykor, hogy micsoda szenvedély ébred majd bennem a művészélet iránt, ha tudtam volna, hogy az milyen elmélyülest és odaadást követel, akkor talán soha férjhez sem megyek, soha gyereket sem szülök” – állította. Munkája legalapvetőbb anyagait saját életéből merítette, műveiben minduntalan a szerelem, gyűlölet, árulás, imádat, csalás, igazság és hazugság szavai csengenek fel. Ő volt az első nő Franciaországban, akinek közönségsikert értek el könyvei. Balzac abbéli író hírében állt, hogy rühellte kortársait olvasni, mégis ezt mondta róla: “Örömmel látom, hogy barátom, G. Sand a pályára lépett, és amint elolvasom a könyvét, a véleményemet is közlöm majd vele.” Victo Hugo ennél már picit csípősebben fogalmazott, amikor egy kritikus a század remekművének nevezte Sand egyik regényét: “Hát A párizsi Notre-Dame akkor mi lenne, kurva?”

Nem nevezhető életnek az, ha parlagon hagyjuk heverni lényünk legfőbb, életet adó erőit, azt, hogy szeretve legyünk és szeressünk – vallotta. Ebben az értelemben halottnak tekintette önmagát. Olykor azt érzi az olvasó, hogy válogatás nélkül teszi-veszi partnereit, igazi szerelmet, szeretetet remélvén. „A lelkemben lakozó magányt feledtető, hűséges, odaadó szeretetre vágytam, és eksztázisra, amely örökké tart.” Szeretője volt Alfred de Musset költő, viszonya volt Frédéric Chopin lengyel zeneszerzővel, de szoros barátságban állt Liszt Ferenccel és Gustave Flaubert-rel is.

Elizabeth Berg az Álmok szárnyán oldalain egymaga próbálja megrajzolni George Sand életét, melyet – talán – a regényíró saját maga is aligha tudott volna tisztán és világosan keretbe foglalni. A szerző kiválóan építi fel műve struktúráját. Fejezetenként párhuzamosan ugrál a Sand gyermekkorát megidéző, illetve az életének legmarkánsabb eseményeit bemutató idősíkok között. Sorra vezet végig a jelentősebb szerelmi kalandokon. Ezeket mind-mind maradéktalan odaadással éli meg Sand, de kiteljesednie egyikben sem sikerül. Majd egy-egy rövid momentumban, fejezetben az írónő életének minden jelentős részét megmutatja a szerző. Maga Berg is azt látja, hogy Sand a szó legigazabb értelmében vett rendkívüli ember volt, aki abban találta meg élete értelmét, hogy szeret.

Berg életrajzi regényét olvasván minduntalan az fogalmazódott meg bennem, hogy George Sand élete nem is annyira viharos, mint inkább lelket próbáló volt. A lelki vetületekben tekintett léte a folyamatos őrlődésről, gyötrődésről, olykor eksztázisról, vélt beteljesedésről szól. Személyisége egészét belső lényege határozza meg, vívódásai kiválóan megerősítik lelkét, még ha ez a lélek olykor elnyűttnek, megkopottnak tűnik is. Az Elizabeth Berg által elmondottak néhol megindítóan érzelgősnek hatnak, az olvasó már-már akaratlanul is önnön életével próbálja párhuzamba állítani az eseményeket. Ugyanakkor helyenként azt éreztem, indokolatlanul hosszúra engedte a történet szálait a szerző. Ezeket a –történetiség szempontjából – fölösleges részeket akár ki is ollózhatnánk, úgy sem sérülne a gyönyörűen felépített cselekmény.

A teljes recenzió itt olvasható