(kiadvány: Tápláló szeretet)

Muszáj leszek magyarázkodással kezdeni a véleményemet, mert hiába fontos ez a regény, hiába fogom ajánlani azt, hogy minél több szülő, anya és apa egyaránt elolvassa, mégsem voltam vele maradéktalanul elégedett. Sőt olyannyira untam Freyát, a történetbeli anyát, annyira idegesített a felfogása, hozzáállása, hogy kénytelen voltam messzire kerülni a kötettől, mind időben, mind számos másik olvasmány tekintetében.

Mint tudvalévő: én is anya vagyok, két lányom van, a nagyobbik pont a regénybeli Lexivel egyidős. Viszont az kevésbé ismert tény, hogy van anorexiából gyógyuló hölgyismerősöm a szűkebb baráti körömben, tehát bár azt nem lehet mondani, hogy első kézből van tapasztalatom, de ő sok mindent elmesélt nekünk ahhoz, hogy ne legyek teljesen tudatlan.
Egy nagyon furcsa, de nagyon kemény kijelentéssel fogok kezdeni: az anorexia egy halálos betegség, és legalább annyira veszélyes, mint a rák!
Hogy miért állítom ezt? Azért mert mindkettő stressz alapú, lelki eredetű betegség, és mindkettő rengeteg áttéttel, társult betegséggel, szindrómával jár. Se a rákot, se az anorexiát NEM lehet „szeretettel és egy kis odafigyeléssel meggyógyítani”, és a regényben amikor Freya, az anyuka ezt hajtogatta, legszívesebben sikítoztam volna olvasás közben. Mindkét betegség hasonlít egy mitológiai szörnyhöz, a Medúzához: levágod egyik fejét, kinő kettő; megszüntetsz egy problémát, másnapra előbukkan másik kettő.

Még egy kitérő, elnézést: viszonylag nagyon ritka az a könyv, amikor olvasás közben ránézek más véleményére. De most felmentem a Goodreads-ra és megelégedéssel konstatáltam: az olvasók nagyobb százaléka kapott frászt Freyától, mint nem. A legtöbben, velem együtt azt kifogásolják, hogy az anya nem szülőként viselkedett, hanem cinkostársként, barátként.
Egy 15 éves kamasz már el tudja viselni, hogy felnőttként kezelik, be tudja venni a keserűbb orvosságot, elvárható tőle, hogy elviselje az akár nem annyira kellemes vizsgálatokat is, mint a vérvétel. Ha túlóvjuk, túlféltjük a gyereket, az nem használ neki, hanem éppen ellenkezőleg: roncsolja az életképességét, sőt a sikerességét is. Meg kell tudni állni két lábbal a földön, anyuci támogató figyelme nélkül is, tutujgatás nélkül is.

Ráadásul Freya, a regénybeli anyuka elköveti azt a hibát, amit a férje, Lockie nem: azt hajtogatja, hogy ő szülte a gyerekeit, tehát ő ismeri őket a legjobban. Csak éppen ez a legjobb ismeret süket, vak és néma arra, amikor Lexi 9 hónapig éhezteti magát, vagy amikor a nagyobbik lány, Charlotte elveszíti a szüzességét…
Anyaként elég fájdalmas tény azzal szembesülni, hogy bizony-bizony a drága gyermekünknek van másik fajta viselkedése, olyan is, amiről nem biztos, hogy tudni szeretnénk, vagy nem vagyunk képesek elhinni azt. De a tanárok, pláne az iskolai védőnő, ápoló, pszichológus velünk ellentétben nemcsak hogy teljesen más szituációkban látja a gyerkőcöt, de esetenként 100-200-300 életkori társához tudja őt hasonlítani, amit mi biztosan nem tudunk megtenni! A pedagógusok, orvosok világosan látják, hogy mi az átlagos viselkedés, átlagos testsúly, és ha szólnak, az biztosan nem túlaggodalmaskodás, vagy a szülő bosszantása akar lenni.
Amit még Freya szemére tudnék vetni, és ebben megint negatív példa, az a mozzanat volt, mikor megrendelt három könyvet, köztük egy volt anorexiás naplóját, és végiglapozva annyira elszörnyedt a képeken, hogy a fiókja mélyére süllyeszti a köteteket. Meg persze megint jön a szájából a tipikus strucc hozzáállás: „velünk ilyen úgy se történik meg, Lexi idáig nem fog eljutni, mert én nem engedem!”… mert persze az előző kilenc hónapnyi éhezést nem ő nem vette észre, ugyebár :((

Szóval ez most négy csillag lesz, a főszereplő miatt, holott azért, hogy mit NE tegyünk, milyen hibákat ne kövessünk el, tehát negatív példaként nem rossz Freyát olvasni. Csak hát nem szerethető főszereplő, kicsit számomra fura is, hogy Lexi, aki valójában beteg, csak egyszer mond egy hosszabb monológot, csak egyszer mutat a szerző a kamasz lelkivilágából egy szeletet.
Aki kedvelhető karakter az Charlotte, a nagyobbik lány és Lockie, az apa. Ez utóbbi jóval hamarabb fordulna szakértő segítséghez, mint az anya, igazából ő az, aki megkérdőjelezi, nagyon helyesen, hogy egy ilyen komoly betegség esetén elég-e a család támogatása. Megsúgom: NEM. Az anorexia szakértő kezeket igényel, folyamatos orvosi és pszichológusi felügyeletet. 

A másik problémám pedig, amiért muszáj volt csillagot levonnom, az a történet vége. Ez a kötet 384 oldal, abból 360 foglalkozik magával a konfliktussal, és egy 4, azaz négy oldalas epilógusban mászkál a gyógyult/gyógyuló félben lévő Lexi. Akinek a gyógyulási folyamatáról, ami ha jól értelmeztem majdnem egy évig tartott, nem igazán lehet sok mindent megtudni… konkrétan semmit.


Kinek ajánlom a könyvet:
Szülőknek, nagyszülőknek, nemtől és kortól függgetlenül! Rengeteg veszedelem fenyegeti sajnos manapság a gyerekeinket, az anorexia, amit a média táplál mesterségesen, csak az egyik rém. 
Az anyáknak egyértelműen azért, hogy okulhassanak Freya hibáiból, mire kell figyelni, mit nem szabad elkövetni.
Míg az apáknak azért, mert egyetértek a regénybeli apukával, Lockieval, időnként a férfiak távolabbról, ezért kevésbé érzelmesen tudják szemlélni a dolgokat, ami például egy betegség esetén, de más probléma felbukkanásakor is hasznos lehet. Azonban az apáknak is ugyanannyi joguk van részt venni a gyermekeik betegségében, orvosi látogatásaiban, életükben, mint az anyáknak, és ezt a törekvést csakis támogatni lehet.
Minden hibája ellenére, roppant tanulságos olvasmány, szívből ajánlom!!

A teljes recenzió itt olvasható