Oké, az előző két kötetét nem olvastam (még) a szerzőnek. De ajánlották nekem, hogy olvassak tőle. Gondoltam, miért ne. Aki ajánlotta, nem egy könyvön van már túl, és rosszat sem akar, hát legyen. No, köszönöm az ajánlást. Nekem ez bejött. Persze skandináv szerző, tehát jó eséllyel nem ír rosszul. Hát, nem. Sőt! Fifikás egy alak ez a De la Motte. Nem mészárol, nem kapkod, nem hoz be lelki sérült nyomozót… Hm, úgy általában nyomozót sem igazán, csak mint díszletet. És mégis krimi, amit kapunk.
Az első oldalakon hangulatot fest. Aztán a jelen és a múlt váltakozó fejezeteinek segítségével a szereplők életét vázolja fel. A karakterek közben egyre közelebb kerülnek hozzánk.
A főszereplő Laura. Nem nagy barátja a tűznek, amióta egy balesetben megégett. Ott, akkor valaki meghalt. Laura sokáig nem ment vissza az eset helyszínére, ám nagynénje halála, illetve az örökégének intézése miatt kénytelen visszautazni. S teszi ezt az időben is, mert ahogy belép a házba, az emlékek feltörnek belőle, és visszarepítik a három évtizeddel korábbi eseményekhez. Ahogy vizsgálódik, úgy erősödik benne a gyanú, hogy a nagynénje talán nem is baleset következtében hunyt el. Nyomozni kezd, de közben ijesztő tüzek lobbannak fel. A nyomok alapján nem véletlen tűzesetek ezek, hanem valaki gyújtogat. Mind több jel mutat arra, hogy nem mindenki örül Laura felbukkanásnak. És még, akik jót akarnak neki – látszólag vagy sem -, azok is ösztönzik, hogy mihamarabb adjon túl az örökségén, és térjen vissza oda, ahonnan jött.
A nő szeretne találkozni régi szerelmével, hogy általa válaszokat találjon az őt gyötrő kérdésekre, ám a férfi nem kerül elő.
De la Motte nagyon jól használja az időt. Kénytelenek vagyunk tudomásul venni, hogy sem az emlékezet nem marad tiszta az apró részleteket tekintve, és az emberek is változnak. Akit harminc évig nem láttunk, azt egyáltalán nem biztos, hogy megismerjük, ha újra előtte állunk.
Emellett lelki oldala is van az írásnak. Tényleg lassú sodrású a regény, de soha nem unalmas. Elsőre talán azt gondolnánk, hogy lehetett volna feszesebb a szerkesztése, ám napokkal később tudatosult bennem, hogy ez a stílus része. És jó. Vannak azok a krimik, amiket egyszerűen muszáj egy ültő helyben végigolvasni. Aztán hagyni, hogy az adrenalin csillapodjon. A Pokoli tél a csemegézősebb fajta. Ezzel nem kell kapkodni – de szerintem meghálálja a rááldozott időt. Nekem legalábbis kellemes élmény volt. Oké, a megoldás kulcsa szinte a regény legvégéig a szerzőnél volt, de nem baj az, ha nem tudjuk mindig kitalálni az apró részletek összeillesztgetésével, hogy ki is az igazi hunyó. Nálam a szerző elérte, hogy kíváncsi lettem a többi regényére. És szerintem ez valami olyan eredmény, amit az írók szeretnek elérni az olvasóknál.
A kötetért köszönet a General Press kiadónak.
Dobos Attila
http://elomagazin.com/2020/09/konyvajanlo-anders-de-la-motte-pokoli-tel/
