Ez a könyv két dologgal kapcsolatban gondolkoztatott el igazán. 

Az egyik, hogy mennyire rosszul tanítják az irodalmat az iskolában. De tényleg. Van egy történelemtanár ismerősöm, tőle hallottam először azt a kifejezést, hogy "bulvártöri". Ő ugyanis a bulvártörit szereti igazán. Hogy ez mit is jelent? Ki kivel kavart, ki kivel volt jóban, vagy épp ki volt az ellensége, mit írogattak egymásnak, mik voltak a piszkos titkaik, mit szerettek, mit nem szerettek, mit csináltak a szabadidejükben, és még sorolhatnám. Tipikusan azok a témák, amikről le lehet ülni pletyizni egy jót. A magaskultúra művelői számára persze ezek háttérbe szorulnak, és nagy eséllyel le is nézik azokat, akik a hadi stratégiák vagy a politikai megmozdulások helyett inkább ezek iránt érdeklődnek. Pedig ha belegondolunk, a történelem nagy alakjai is csak emberek voltak, és akármilyen elvontan is gondolkozunk és tanulunk róluk most, bizony a saját ízlésviláguk és magánéletük igenis befolyásolhatta a történelem folyása szempontjából fontos döntéseiket is.

Amikor az Így szerettek őket olvastam, ugyanez járt a fejemben. Persze, itt-ott elkapunk egy-egy dolgot a "bulvárirodalomból", de jobbára csak annyit, amennyit muszáj, egyébként meg a komoly témákra koncentrálunk. És az Egy szabad nő újfent rávilágított arra, mennyivel érdekesebbek lehetnének az irodalomórák, ha ezekben merülnénk el inkább, a szárazabb önéletrajzi adatok helyett.

Amikor először bukkant fel az Egy szabad nőben, azaz Erdős Renée életében Molnár Ferenc és a többi ismert figura, mindig jót mosolyogtam. Mert bár fejben tudja az ember, hogy egy korban éltek, és ismerve az irodalmi életet, érintkeztek is egymással sokszor, mégis valahogy annyira idegenek elsőre ezek a jelenetek. Az irodalom órákon megszokjuk, hogy - egy-egy híresebb kivételtől eltekintve - a költők, írók elszeparálva működnek egymástól, és tényleg hajlamosak vagyunk olyanoknak látni őket, mint ahogy a suliban megkapjuk - különálló oldalak egy könyvben. Miközben ez nyilvánvalóan egy hamis kép. Együtt jártak szórakozni, együtt pletykáltak, együtt írtak, beajánlották egymást ide-oda, néha viszonyba keveredtek vagy épp féltékenyek voltak egymásra. Összefoglalva: ők is csak emberek voltak, és mindezeken felül kortársak és kollégák, a legkevésbé sem burokban éltek. 

Vajon miért marad ez ki az irodalomoktatásból? Miért nem kapunk Bródy betegágya mellett aggódó fiatal Kosztolányikat? Miért nem kapunk ugyanabba a nőbe szerelmes költőket? Miért marad ki mindez, amikor annyival élőbbé és megfoghatóbbá tenné nem csak az embereket, hanem az egész irodalmat is? 

Az Egy szabad nő pontosan ilyen. Nem tanítani akar - nincsenek tömény életrajzi adatok, bár azért hazudni se fogok, a körmömet sem rágtam le izgalmamban. Viszont bemutat egy érdekes életet, valaki olyan életét, aki a tudásunk perifériájára szorult, talán még nem is hallottunk róla, pedig olyanokkal járt össze rendszeresen (és sokszor befolyásolta őket), mint Molnár Ferenc, Bródy Sándor, Gárdonyi Géza és még sorolhatnám.

Egyébként in medias res kezdődik a történet - Erdős Renée és Bródy Sándor szeretők voltak, majd a nő szakított vele, és Bródy öngyilkosságot kísérelt meg. Mivel mindenki tisztelte, és mindenki Renée-t hibáztatta, pária lett belőle. A könyv elején ezt ismerhetjük meg, egy-egy Bródy jelenettel megfűszerezve, majd szépen elkezdjük elölről a történetet. Honnan jött Erdős Renée? Hogyan lett belőle költőnő? 

Ez is volt egyébként az, ami miatt kicsit hiányérzetem maradt, és ha negatívumot kellene mondanom a könyvről, az ez lenne. Elindultunk egy úton, ott maradtunk egy kérdőjellel - hogyan tovább? -, de a múltba ugrás miatt a könyv elején feldobott labda leütése elmaradt. Persze az utószó alapján érkezik a folytatás, és el is tudom fogadni, hogy egyetlen könyvben nem követjük végig a teljes életutat, de ha már elindultunk valahonnan, ha fel lett dobva a labda, örültem volna, ha le is zárjuk - legalább annyira, hogy ne érezzem - bármilyen őrülten hangzik is ez - függővégűnek azt, amit az elején elkezdünk, és amit a fülszöveg is ígér. 

Viszont a másik ígéretet bőségesen betartja, és ez a második dolog, ami elgondolkoztatott. Bár talán nem is ez a legjobb kifejezés, mert nem is egyszerűen elgondolkoztatott, hiszen ezek a kérdések nagyrészt amúgy is bennem voltak. A feminizmus, a női egyenjogúság, és az, hogyan nyomták el a nőket, és tekintették másodrendűnek a férfiak évszázadokig, vagy inkább ezredekig. Néhány korabeli részlet ezzel kapcsolatban kifejezetten vérnyomásemelgető volt. De a legrosszabb abba belegondolni, hogy eltelt több, mint száz év, és még mindig mekkora út vár ránk. Mert bizony még mindig... Elfogadott ugyan, ha egy nő dolgozik - na de miért nem szül már? Persze, dolgozzon, de még véletlenül se akarjon a munkájában kiteljesedni. Persze, dolgozik, mert kell, de azért csak nem kap annyi fizetést és csak rosszabb esélyekkel indul a munkaerőpiacon, ha vezető akar lenni. 

Persze sokkal jobban állunk, mint akkoriban, de sok szempontból megdöbbentő, hogy a mi modern, felvilágosult, szabad társadalmunk, mennyire nem tudja kezelni az egyenlőség kérdését ebben sem még mindig. 

Erdős Renée pedig egy erős nő volt, egy ennél is kevésbé elfogadó korban. De nem adta meg magát, és ez határozottan becsülendő, és olyan irány, amivel bárki azonosulhat ma is, és példának tekintheti - még ő sem volt tökéletes, sőt...

AJÁNLOM

U.i.: Gondolkoztatok már rajta, milyen kevés női költőről, íróról tanulunk irodalom órán? Szerintem egy kezemen meg tudnám számolni, és még csak ketté se kéne szednem a költő és az író kategóriákat.

 

A teljes recenzió itt olvasható